Nem voltam sosem japán kert rajongó. A japán kertek, amiket képeken vagy igazából láttam Európában, tiszteletet ébresztettek bennem a kidolgozottságukkal az aprólékosságukkal, de valahogy mesterkéltnek, túlságosan művinek éreztem őket. Vagy ha tisztelettudóbban akarok fogalmazni, akkor azt mondtam magamnak, hogy nem értem őket, ahhoz, hogy tetszenek biztos, hogy japánnak kell születni.
Így mentem el egyszer majd még egyszer Japánba: hogy na jó, ha már ott járunk, majd megnézünk néhányat.....
De beszippantottak a kertek, a JAPÁN KERTEK. Az elsőben rögtön, amibe csak úgy belebotlottunk Kiotóban, amikor metrójegyet akartunk vásárolni, (ráadásul februárban, ami ott is tél a javából) és végigjártuk, lépésről lépésre érezni kezdtem, hogy ez a japán kert valami mágikus, varázslatos, feltétlen csodálatot ébresztő valami. Ráadásul beszippant és mániákussá tesz: még, még , még, mindegyiket látni kell...... és ezt a mániát szegény útitársaknak el kell viselni (na jó azért nem mind az 1600+400 hivatalosan jegyzettet ;) sajnos:(((
Így aztán sok kertben jártunk, híresekben és kevésbé híresekben, célzottan és spontán beléjük botolva. Mindegyik más és mindegyik ugyanaz: TÖKÉLETES. Nincs pardon, a japán kertész számára csakis a tökéletesség létezik. A kert minden egyes apró részlete kitalált, megkomponált és aprólékosan végiggondolt és ennek megfelelően kivitelezett kompozíció. Nem számít, hogy mekkora a kert területe, nem számítanak az évszakok, nem tudjuk, hogy van-e elég ember rá, hogy lenyírja a füvet (pláne, hogy fű nincs. is, de kiderült, hogy a moha is képes rakoncátlankodni és sunyi kis kiálló szálakat növeszteni). Nem számít, hogy jó vagy rossz napjuk van-e a kertészeknek, hogy na jó ez a kupac most itt marad majd elvisszük később. Nincs ilyen, a kert minden pillanatában és részletében tökéletes. Ha belegondolunk egy kicsit, buddhizmussal vagy nélküle, ez a nagy titok, ha csinálunk valamit, az legyen tökéletes. Ne legyen jóleszazúgyis, igenis mindenbe, amit csinálunk szakadjunk bele. Mert ez boldoggá tesz:) ha csináljuk akkor is, és ha nézzük akkor is. Átjön és elvarázsol.
Mindegyik kertben, amelyikben jártam az volt az érzésem, hogy sok kicsi megkomponált mozaikból tevődik össze és valahogy mégis egész lesz. Ha egy csobogóból patak lesz, akkor nemcsak a kövek és a víz részei a látványnak, hanem a hang, a mozgás és még a víz tetején megcsillanó fény is. Ha növények akkor a növényválasztás, a kompozíció, a formájuk, nyírt vagy természetesre hagyott, virágzó, kicsi vagy nagy, minél tovább nézi az ember annál több a felbukkanó kis részlet, tökéletes. Biztos, hogy segít ebben sokszor az is, hogy sok japán kertekben vagy körbe jár az ember, de kanyargó utak, hidak, vízpartok és szigetek szövevényén, így újabb és újabb "szobába" lép be, újabb és újabb látvánnyal találkozik.
Sokáig tűnődtem azon is, hogy tetszenek-e a szívem mélyén a bonszai formájúra nyírt vagy szoktatott, mesterkélt formájú fák vagy bokrok. Valójában azt hiszem, hogy nem. A szabályosra nyírt formák helyett jobban szeretem a természetest. Igen, de még így is van valami, ami része a varázslatnak. Soha, sehol, semelyikben sem láttam, hogy kivágnának, vagy drasztikusan megcsonkítanának növényeket. Ha elkorhad a fa törzse és moha lepi be, része lesz a kompozíciónak, ha félig kidől, megtámasztják és hirtelen szép lesz, ha a tó felé hajlik, senki sem gondol arra, hogy a fenébe ez mi minden potyogtat majd bele.
És még valami, amire rájöttem, hogy itt az emberek tisztelik a növényeket. Ha elültetik, tudják, hogy ez felelősség, meg fog nőni, tovább fog élni, mint aki elültette. Ha elültettük, helyet kell biztosítanunk neki és gondoznunk kell. Ha ilyen szemmel kezdjük el nézegetni a visszavágott, mesterkélt formájú fákat, akkor megértjük, hogy a fa a kertész felelőssége: legyen a hely kicsi, nem fogja kinőni, nem fogják a növények egymást kiszorítani, megnyomorítani, gondozni fogják őket és a kompozíció mindig tökéletes marad. Nem ültetnek csak úgy fákat és bokrokat hirtelen felindulásból, hogy aztán egy-két év múlva, megszabaduljanak tőlük, mert elvadultak, túl nőttek és különben is...tisztelik a fákat és a növényeket, mert szépek, mert élnek és mert valaki elültette őket.
Szeretem annak a gondolatát is, amikor a saját kert látványához a kertész még "kölcsön vesz valamit", egy hátteret, egy kilátást a hegyre, vadon növő növényeket vagy a szomszéd kerítése mögül átlógó faágakat. Szeretem ezt a gondolkodást, hogy a saját kertem látványa több lesz attól, ha mögötte látszik a szomszéd fája, bokrai vagy netán átlóg onnan valami. Hozzám potyog a gyümölcse, cserében persze össze kell majd gereblyéznem a lepotyogó leveleit. A növény élőlény, és nem kiírtani vagy levágni való ellenség, ha az netán nem enyém, hanem a telekhatáromon kívül növő bozót vagy facsoport.
Sokat tanultam a japán kertektől és bár nem fogok az udvaromban japán kertet építeni, inspirálóak, tiszteletre méltóak, hálás vagyok érte, hogy láthattam őket.
Még több kép a japán kertekről a Pillangókert facebook oldalán!
