Ha még nem is mondhatom, hogy az életem nagyobb részében, de szerencsére eléggé régóta igaz, hogy egy vagy néha több kutyus tartozott a családunkhoz. Időben és névszerint még Komlón a szülői házban (anyukám szívós 17 éves ellenállását felőrölve), az én életem 18. évében érkezett Alizka, az aranyszínű cocker spániel, egy remek kis kutya, aki egyesítette magában minden kutyára vágyó gyerek örömét: a nagy kedves barna szemeket, a puha aranyszínű szőrt, az őszinte ragaszkodó farkcsóválást, a kedves természetet (látszólag!) és annyira túlzó odaadást a gazdi iránt, hogy bárkit aki szerinte túl közel merészkedett az ő gazdájához, azonnal egy figyelmeztető harapással jutalmazott.
Aliz kutyával néhány éves lakótelepi lakozás után települtünk át a 80-as évek végén frissen épült családi házunkba, amelynek az első időben kerítése nem, de annál több szomszédja volt. Alizka birtokba is vette, rögtön az első hajnalban, amikor anyukám kiengedte, a szomszédunk konyhakertjét, és abban is a szépen felfuttatott gyönyörű zöld babsátrat. Na most azt is tudni kell, hogy Alizka eléggé öntörvényű kutyus volt, és rendszerint meg kellett várni amíg magától elunja azt a dolgot, amit kitalált, de lebeszélni róla sem szép szóval, sem pedig fenyegetőzéssel nem lehetett.
Szóval a kutya hajnali hatkor bent a szomszéd zöldbabjában, anyukám fürdőköpenyben és papucsban kint a kertben, amikor is riadtan érzékelte, hogy lehet, hogy a mi valljuk be nem túlságosan magas fokon szocializálódott kutyánk pillanatnyilag a szomszédra ugyan nem, de az utca végi járdán közben már munkába induló mit sem sejtő emberre igenis veszélyt jelenthet, mivel nem tudni Alizka mikor dönt úgy a zöldbab sátorból szemmel tartva a közlekedőket, hogy ezek aztán márpedig bemerészkedtek az ő vadászterületére, tehát rendet kell tenni közöttük. Anyukám a lehető legjobb döntést hozta, amit a helyzet megengedett, azonmód ahogyan volt papucsban és fürdőköpenyben kiszaladt az utca végére, leállította a reggeli gyalogosforgalmat és elmagyarázta az embereknek, hogy a saját érdekükben jobban teszik, hogyha egy másik útvonalat választanak a munkába menésre. Fél 9-kor következett aztán a vadonatúj szomszédunk, aki némi meghökkenéssel vette tudomásul, hogy márpedig ő (persze szintén a saját érdekében) addig nem fog lemenni a kiskertjébe kapálgatni, amíg Alizka úgy nem dönt, hogy befejezi a hajnali levegőzést és visszavonul a saját és hű csatlósai házába. Könnyen belátható, hogy ettől kezdve a jó szomszédi viszony és a városi forgalom zavartalan biztosításának egy rohamos kerítés építés elengedhetetlen feltétele volt.
Alizkához később egy angol bulldog csatlakozott, aki öcsém javaslatára a Jeff Stanton nevet kapta (a 90-es évek elejének amerikai motocross bajnoka). Stenikének több csodálatos tulajdonsága is volt, zord és nem túl sportos külleme egy önfeláldozóan kedves, Alizkára istenként felnéző belsőt takart, aki a légynek sem ártott volna, ámde mindenki őt próbálta meg nagyobb ívben kikerülni, végzetesen közel kerülve így szendének látszó cocker spánielhez. Meg kell hagyni, hogy kert szempontból Stenike férfi révén ártalmasabb volt, és néhány bokor sárgulása-barnulása jelezte az ő áldásos jelölő tevékenykedését.
Néhány évvel később szerencsém volt összebarátkozni a leedő férjem belga juhász kutyájával. Az ő kapcsolata a kerttel egy érdekes tanulsággal szolgált nekem: sajnos nem kézenfekvő dolog, hogy a kutyus automatikusan fogja sétáltatni magát a kertben, megspórolva ezzel a gazdinak a korai felkelést és a kávéelvonási tünetek miatt jelentkező félkómás-pórázos huzavonát. Johny kutya igazi lakásban felnevelkedett, lakótelepi kutyus volt, ámde egy nyáron jött a csodás ötlet, hogy kutyás nyaralást szervezzünk, családi házzal és saját bekerített udvarral. Boldogan vártuk a reggelt és azt, hogy nekünk a feladatunk csupán a bejárati ajtó kinyitása legyen és azután az ágyból félálomba visszaszenderülve várjuk, hogy kutyánk az udvaron megsétáltatva magát elégedetten térjen vissza. Pillanatok alatt kiderült, hogy a városi kutya agyában sajnos a "lakás" a legkülső bezárt kapuig tart és Johny-ka a tágas udvar dacára messze csengő ugatással jelezte, hogy szerinte a reggeli séta a kapun kívül kezdődik csak el.
A gyerekek érkezése után egy darabig kutyátlanul éltünk, de az újabb családi házba költözéssel elérkezett a nagy pillanat.....csak sajnos előtte rá kellett ébrednem, hogy nem mindegyik gyerek születik genetikailag úgy kódolva, hogy mindenáron kutyára vágyjon. Sebaj, néhány ártatlanul elejtett ilyesfajta kérdéssel hogy, "Nem kellene nektek karácsonyra egy helyes kis kutyus?" vagy "Nem is tudjátok, hogy milyen remek dolog együttélni egy kutyussal, ki kellene próbálnunk!" megpróbáltam rávezetni őket, de a gyerekek csak nem kezdtek el kutyát akarni. Ráadásul a férjem is csatlakozott ehhez az olyan érvekkel mint, "végre szabadon tudunk mozogni, egy kutya nagyon nagy lekötöttséggel jár", vagy, hogy "gondolj a szép kertedre, tönkre fogja tenni".
Nos igen a kert tönkre tevése, nem mondom, hogy nem ejtett gondolkodóba, de semmiképpen nem rettentett el a kutyatartástól. Néhány dolgot már megtanultam: a) kutyabiztos kerítés, b) bokorbarát lánykutya c)...na igen, lehet, hogy ez az eleve elrendelés volt maga: izgága mindent felásó kotorékeb, kerítést szétszedó és mindenhonnan megszökő kopó és vadászkutya helyett egy kedves, nyugodt, családszerető, a gazdáját mindenben követő juhászkutya azaz egy bearded collie!!!
És így lett nekünk Pannika. Egy péntek este utoljára futottunk neki és beszéltük végig a családi tanácson, hogy miért is nem való a mi életünkhöz egy kutya, aztán mélyen egyetértve, hogy ez így van lefeküdtünk, majd szombaton reggel csak úgy spontán megkérdeztem a férjemtől, hogy nincs-e kedve elugrani Szlovákiába?
- "Szlovákiába, miért?"
- "Van ott egy helyes kutyus, akit meg lehetne nézni, na nem azért, hogy elhozzuk, csak úgy, hogy egyáltalán milyen?"
- A férjem ekkorra bölcsen már csak ennyit kérdezett: "Miben kell ott kifizetni azt a kutyát és hogy hozzuk át a határon?"
Pannika beilleszkedése a kertünkbe majdnem, hogy zökkenő mentesen ment. Attól, hogy építtettünk neki egy kennelt, enyhén szólva is megsértődött és ennek úgy adott kifejezést, hogy miután becsaltunk őt a mindentálló kerítés mögé és elmagyaráztuk neki, hogy meddig kell itt lennie és miért, majd becsuktuk az ajtót, az udvar feléig jutottunk, amikor elégedetten csatlakozott hozzánk, hogy persze, jó ez a kennel, de hát mit lehet tenni, ha egy kiskutya simán átugorja az 1m75-öt.
A másik kritikus pont a kerti tó volt. Mi lesz, ha belemegy, hajkurássza a halakat és tönkreteszi a tavat?
Pannika szintén még az első délután a 4 hónaposok önbizalmával át akart kelni a tavon, méghozzá úgy, hogy a tavirózsák levelére lépked majd ő, amik szerinte hidat alkotva vezetnek át a vízen. A harmadik levélig jutott, majd a vízből kikecmeregve kiderült, hogy Pannuska egyáltalán nem egy 400 pillangós típus, soha többé nem akart semmiféle tóba belemenni. A legtöbb amit tesz a miénkkel, hogy időnként iszik belőle és ha Ernő (lásd. korábban Ernő a nő) túlságosan is bizalmas viszonyba szeretne kerülni vele, akkor ingerülten visszaugatja a tóba.
Szóval a kert és a kutya dolog szépen működik azóta is, persze néhány dolgot be kell tartani, mégpedig, hogy a kutyus miután egész nap vár ránk igenis megérdemli, hogy mozogjon, sétáljon egyet a kerten kívül is. Időnként össze kell szedni Pannika csontjait, kakiját, ha nem akarunk lépten-nyomon belelépni. Cserébe Pannika nem ás lyukakat a fű közepébe, és nem tesz tönkre növényeket, viszont én pedig kiegyeztem azzal, hogy ha ő virslit kunyerál a családunk valamelyik tagjától, arra úgy tekint mint a jövő zálogára és arra, hogy a szűkös napokon is jut majd neki betevő falat, ezért aztán nagy műgonddal elássa a paradicsomok vagy a szépen kisimított eper ágyás közé, hogy aztán a következő gazoláskor az ember váratlanul hangyák rágta, zöld virsli torzókra bukkanjon.
