Városi farm

Foglalkoztatott már egy ideje ez a téma, de minél hosszabban gondolkodtam el azon, hogy milyen is egy gyerekbarát kert, annál erősebbé vált az érzés bennem, hogy ugyanolyan fontos ennek a dolognak a másik oldala: mitől lesz kertbaráttá egy gyerek?

Ha elfogadjuk, hogy két két dolog összefügg egymással, akkor azt is könnyű belátnunk, hogy ez nem egy készen kapható termék, hanem egy közös tanulási folyamat. A szó legjobb értelmében.

Szerintem mind ismerjük mi szülők az érzést, hogy csak ülünk és nem értjük miért van az, hogy a gyerekünk az ajándékot kibontva a „lényegre” rá sem hederít. De a dobozból és a csomagoló papírból órák óta házikót vagy éppenséggel egy űrhajót épít magának és boldogan játszik vele.

Ilyen dolog a gyerekbarát kert is! Ha mi szülők egy mindentől megóvó, gyerekbarát szuperkertet varázsolunk a gyermekünk köré akkor elveszítjük a lényeget, a megismerést, a közös munka örömét, a sikerélményt és az ezzel kapcsolatos szép emlékeket.

Menjünk végig akkor most ezen az úton lépésről lépésre és nézzük meg, milyen módon lesz kertbaráttá egy gyerek és hogyan lesz közös erővel gyerekbaráttá a kertünk!

 1. lépés

Ismertessük vagy ismerjük meg közösen a gyerekekkel a kertünk növényeit, állatait és a körülöttünk lévő természetet!

Minden szülő meglepődve tapasztalja azt is, hogy egészen kicsi korban milyen fogékonyak a gyerekek szinte bármi vagy bárki nevének a megtanulására. Ráadásul szórakozásnak veszik ezt, nem pedig idegőrlő magolásnak. Sosem fejeltem el a meglepetésem, amikor a nagyobbik fiam az első ovis hete után az autó hátsó ülésén ülve egyszercsak elkezdte felsorolni a 30 fős csoportjából minden gyerek és az édesanyjuk nevét, ovis jelét és mindezt ABC-s sorrendben. De vannak a dinoszaurusz szakértő csodagyerekek is, akik az összes dínó latin nevét fújják kívülről.

Miért ne lehetne ez így a növényekkel is?

Amit ismerünk/felismerünk, arra jobban odafigyelünk a későbbiekben is az életünk során. Fontos, hogy a gyerekeink ismerjék a körülöttük élő fák, virágok, bokrok, kerti növények, rovarok, békák, kígyók, madarak, azaz minden élőlény nevét. Ezt már egészen kicsi korban el lehet kezdeni! Mutassuk meg nekik egy kiránduláson, hogy mik azok a jelek amik alapján például meg lehet  különböztetni a fákat egymástól: a törzsük színe, érdekes mintázata, a levelük széle vagy az őszi színe. Hajoljunk le a virágokhoz és próbáljuk kitalálni, hogy mi lehet a nevük vagy hogy hányféle lepkét, rovart és madarat ismerünk fel a kertünkben.

Akkor sincs nagy baj, ha mi magunk sem vagyunk igazán jók természetismeretben. Most már rengeteg internetes oldal, facebook csoport, növényfelismerő app. és nem utolsó sorban növény és állathatározó könyv(!) is létezik.

Még egy fontos dolog! Ha valamiben nem vagyunk biztosak, sose mondjuk azt a gyereknek, hogy mittudomén vagy hogy nem érdekes. Fényképezzük le és válaszoljuk neki inkább azt, hogy sajnos nem tudom én sem, de majd otthon együtt megnézzük és tegyük is meg! Így lesznek pillanatok alatt mini botanikussá később pedig felnőtt környezetszeretőkké és ismerővé a gyerekeink.

2. lépés

Irány a kert! Vonjuk be őket a kerti munkába

Ez a dolog kicsi és nagyobb gyerekekkel egyaránt működik. Tény, hogy lassabban megy és körülményesebb kisgyerekkel kertészkedni, de ha ezt az érzést leküzdjük és felosztjuk az időnket, közös kertészkedésre és olyan időszakra, amikor gyerek nélkül kertészkedünk vagy ha sikerül megértetni vele, hogy lehet olyan is, amikor ő játszik egyedül és mi is dolgozunk, akkor a két légy egycsapásra elv érvényesül: lesznek közös emlékek és élményeink s emellett szinte észrevétlenül magába szív olyan dolgokat, amiket csak úgy mellékesen lát majd tőlünk.

A kamasz gyerek egy másik dió, sokkal keményebb. Ha normálisan működik, általában utál mindent ami szülős-közös-kertezős. Főleg, ha elkövetjük azt a hibát, hogy vele csináltatunk mindent, ami segítség ugyan nekünk de unalmas a végtelenségig (neki kb. tízszeresen!) Tudok sorolni néhányat mint a borsószedés és tisztítás, az összes paprika palánta megöntözése, a krumplibogár szedése kézzel egyenként a bio krumpliról vagy a gazolás.

Próbáljuk meg bevonni a kreatív munkába is őket és hozzunk közös döntéseket! Tervezzünk együtt, vásároljunk együtt magokat, palántákat, mondjuk el hogy mit miért és ha hibázunk, hibázzunk együtt, az is tanulságos lesz!

Ha egy gyerek azzal áll elő, hogy szeretne egy saját kertet vagy ágyást, sose mondjuk neki azt, hogy: úgyse fogod gondozni, aztán majd rám marad az is. Igen ez nagy valószínűséggel így lesz, hiszen ezért gyerek, de maga az ötlet és az elhatározás nagyon is támogatandó!!! Később pedig, ha csökkent a lelkesedés, segítsünk be neki vagy észrevétlenül szüntessük meg a kiskertet, ha nem tudunk már mit kezdeni vele.

Így utólag már teljesen normálisnak látom azt a kamaszkori viselkedést is, hogy míg anyukámnak utáltam a kertben segíteni és persze olyan arccal csináltam, hogy abból mindig összeveszés lett, a szomszéd néninek boldogan hordtam a vizet a paprikájára egy egész délutánon keresztül.

3. lépés

Engedjük, hogy a gyerekek használjanak felnőtt szerszámokat is!

Ezt a dolgot lehet, hogy elfelejtettem volna, ha nem látom a múlt nyáron magam is, hogy az öcsém négy éves iker fiai, mekkora lelkesedéssel csatlakoznak azonnal, ha bármilyen munkát valamilyen szerszámmal kell végezni. Azonnal jön az énis, énis!!! Legyen szó kiság lefűrészeléséről, ásásról, talicskázásról, metszőolló használatról, kalapálásról vagy kapálásról. Annyira bennünk van már, hogy felszisszenjünk, ha egy gyerek ilyen szerszámot fog a kezébe, hogy az első reakcióm nekem is az volt, amikor láttam, hogy Máté az egyik iker a legnagyobb meggyőződéssel fogja meg a fűrészt, hogy jézusom biztosan elvágja majd az ujját!

De lenyeltem és boldog vagyok, hogy sikerült, mert a következő pillanatban az öcsém teljes nyugalommal, csak annyit mondott neki: „ Figyelj Máté így tartsd a jobb kezeddel, a balt pedig tedd át oda!”

És nem lett semmi baj! A gyerek próbálkozott néhányszor, majd szó nélkül visszaadta és az apja befejezte a fűrészelést.

Szerintem ez valahogy így zajlott régen is: a nagyapa vagy az apa simán engedte, hogy a gyerek elkezdje használni a szerszámait, megmutatta a fogásokat és a kisgyerek észrevétlenül megtanulta és egyre ügyesedett. Biztosan elvágta az ujját is egyszer-kétszer, ezt nem vitatom.

A műanyag gyerekásók, gyerekkapák, gyerekgereblyék világában viszont, amik legjobb esetben a puha homok átforgatására valók (tisztelet a jobb minőségnek és a kivételnek!) azt érjük csak el, hogy sem a szerszámhasználatot nem tanulja meg csemeténk, és túlságosan nagy sikerélménye sem lesz, mert a kemény kerti földdel a játék szerszámok nem tudnak mi kezdeni.

Szóval mindent a helyén! A kislapát a homokozóban, a komoly munkánál pedig hagyjuk, hogy csemeténk kipróbálja a szerszámokat, de legyünk ott, mindig mellette, bátorítsuk és segítsünk neki!

4. lépés

Esetleges veszélyforrások a kertben

Vannak persze olyan dolgok, amiket érdemes meggondolni és későbbre halasztani, ha nagyon kicsi a gyerekünk. Az egyik legelső ilyen dolog a kerti tó. Magyarországon a fagy és a téli hideg miatt, egy jó kerti tó minimális mélysége 100-120 cm, ráadásul minél nagyobb vízfelület annál jobb. Biztos veszélyforrás egy egyedül kószáló kicsi gyereknek.

A víz jelenléte izgalmassá varázsol minden kertet, de érdemes várni a kerti tó építéssel addig, amíg a gyerekünkkel meg tudjuk értetni, mire kell vigyázni és hogyan kell viselkedni egy tó körül.

Nem kimondottan veszélyforrás, de örök dilemma kertészkedő nagyszülőknek, hogy mi történik, ha az unoka összetapossa a gyönyörűen gereblyézett ágyásokat, kert utat vagy hirtelen szeszélyből letépkedi a legszebb rózsák fejét. Ebben az esetben mindenkinek igaza van, a gyereknek, ha mondjuk unatkozik vagy fuldoklik a ne csináld ezt, ne lépj oda szabályok között. És persze a nagyszülőnek is, ha a két szemefénye közül az egyik rongálni kezdi a másikat. Mi szülők ilyenkor ugyebár a mérleg nyelve vagyunk, nyilvánvaló, hogy vannak szabályok, amiket tiszteletben kell tartani és jó, ha van a nagymamánál is egy olyan sarok, mondjuk egy homokozónak, ahol a gyerek viszont tényleg gyerek lehet.

Mérgező növények jelenléte okozhat gondot még a kertben, bár úgy emlékszem, hogy viszonylag rövid időszak az, amíg a gyerek mindent kérdezés nélkül a szájába vesz. Nyilvánvalóan vannak olyan növények, amiket ideig-óráig érdemes elkerülni, ha ilyentől tartunk. Ezek közül talán a legnépszerűbbek: a tiszafa (Taxus Baccata) piros bogyói, a gyűszűvirágok a kertben vagy az angyaltrombita a teraszon.

Meg kell mondjam, hogy én a hosszútávban hiszek: meg kell tanítani, hogy mi ehető és mi nem! És ezzel akkor vissza is kanyarodtunk történetünk első lépéséhez!!:))))

 Képek forrása: Hoffmann Balázs

Mindenkinek, akinek hiányzik:)

Nem terveztem, hogy egyszer erről is írni fogok, de aztán belefogtam és rájöttem, hogy nem is olyan egyszerű leírni annak a bomba receptjét, hogy hogyan is telepítsünk vadvirágos rétet? Egyrészt felelősségteljesen, hogy az ne csak egy egyszeri kudarcos próbálkozás legyen, elvetve egy szupermarketben vásárolt magkeveréket, aztán csalódottan nyugtázni, hogy ez nem sikerült.

Másrészt nem egyszerű leírni a receptet azért, mert ha nagyon hosszasan és részletesen írom le, hogy mit, miért és hogyan csináltak régen és hogyan kellene ezt ma csinálni, akkor vagy nem olvassa el senki vagy mindenki megijed és feladja mielőtt elkezdené.

Pedig a vadvirágos rét maga a gyönyörűség!

Saját telepítésű vadvirágos a Városi farm projektkertemben 2016-ban

Mindenkiben, aki valaha látott ilyet csodás emlékeket ébreszt: a nyári tarka virágcsokrokról, amiket szedtünk, a zsongásról, a szorgosan döngicsélő méhekről, dongókról, a százféle színű és mintázatú lepkékről és a lágy szélben ringatózó mutatós bugájú fűfélékről.

Egyszóval az élet sokféleségéről, amit akkoriban teljes természetességgel kezeltünk, de a mai kertjeinkben valahogy elvesztettük ezt. De igenis van remény, mert vágyunk rá! Vadvirágos rétet telepíteni fontos, érdemes, sőt köszönhetően a környezetvédők pozitív befolyásának divatos is!

Vágjunk hát bele!

Én a blogomban két fejezetet szeretnék szánni a témának, az elsőben nosztalgiázni fogunk egy kicsit és megérteni, hogy mi is az a virágos rét!

A második részben segítek abban, hogy milyen módon lehet a különböző kerti körülmények között vadvirágos vagy vadvirágosnak tűnő rétet telepíteni és gondozni.

Kezdjük akkor azzal, hogy mindenki becsukja a szemét és visszagondol arra, hogy milyen is volt az a bizonyos rét?!

Miért nincs ma már igazi vadvirágos rét?

A vadvirágos réteket vagy másik nevén kaszálókat esetleg legelőket pár évtizede még különösebben keresni sem kellett, hiszen ott voltak a falvak vagy a települések szélén, általában  azokon a helyeken, ahol már nem a napi szintű kertművelés zajlott, hanem, ahol például a közösség gyümölcsöse vagy a legeltetésre használt terület terült el. Nálunk ezt a részt Szilvásnak hívták, nem véletlenül:) a dombon frissen felhúzott lakótelepi rész és a régi falu  között helyezkedett el, ezen sétáltunk át minden alkalommal, amikor lementünk a nagymamámhoz látogatóba. Látszottak még a régi elvadult gyümölcsfák, amiken időként termést is szüretelhettünk, tüskés- bogyós bokrok is nőttek benne (galagonyák, kökények, vadrózsák) határos volt egy erdősebb, árnyékosabb résszel, patakkal, maga volt a sokféleség és a gyönyörűség. 

Néhány éve visszamentem megnézni gyerekkorom Szilvását és rétjét. Minden az enyészeté lett. A város nem terjeszkedett azon a területen, így nem parcellázták fel, de hagyták teljesen elvadulni az egészet, a rét eltűnt, áthatolhatatlan bozót borítja az egészet. Ugye ismerős?

A rétek eltűnésének okai gyakorlatilag a megváltozott életmóddal, igényekkel és területhasználati szokásokkal függenek össze. A nagyüzemi gazdaságokban a hagyományos kézzel kaszált kaszálók értelemszerűen nem léteznek, egybefüggő legelők vannak,  vagy nagyüzemi módon zajlik a takarmány termelés, így sem a gyakori gépi kaszálás (vagy szárzúzás), sem pedig a növényválasztás (elsősorban lucernafélék, monokultúrás vetés) nem hagyja kifejlődni a réteket.

De legalább ennyire felelősek vagyunk mi, modern kis kertépítők is, akik minél gyorsabban szeretnénk, minél zöldebb és minél kevesebb gonddal járó, egységes zöld fűvel borított udvarokat, homogén zöld felületeket, szigorú ágyásokba vagy edényekbe ültetett virágokat a kerítés mellé. Abban azt hiszem mindannyian egyetértünk, hogy ezek sem nevezhetők virágos réteknek

Vizsgáljuk meg akkor közelebbről, milyenek voltak is ezek a vadvirágos rétek?

Nem véletlenül találó kaszáló szó, hiszen ezeket a réteket általában szénagyűjtés céljából tartották fenn, olyan területeken, ahol például a gyümölcsfák közé nem akartak állatokat engedni vagy túl meredek volt a domboldal vagy számos más oka is lehetett. Ezek általában a közösség által használt és fenntartott egybefüggő területek voltak.

Nem szabad elfelejtkezni persze arról, hogy amit mi összefoglaló néven rétnek nevezünk, az földrajzilag, éghajlatát, domborzatát és talajtani viszonyait tekintve nagyon különböző élőhelyek lehetnek. Vannak általánosságok, amik igazak mindegyikre, de vannak nagyon jelentős terület specifikus dolgok is.

Ami az én csukott szemem előtt megjelenő virágos rét, az a lejtős, napos domboldalakra, a Mecsekre vagy a Bakony lankásabb területeire jellemző fákkal tarkított messze hullámzó színes, virágos rét. 

(Más jellegű, ugyancsak gyönyörű rétek vannak száraz, szélnek jobban kitett részeken, fennsíkokon, mocsaras, nedves vidékeken is, ezeket azonban kerti körülmények között szimulálni szinte lehetetlen.)

Szóval régen a fűben gazdag területeken a kaszálásnak és a szénagyűjtésnek, de akár a modern gépek előtti városias területekre jellemző parkfenntartásnak is volt egy ritmusa, amely kedvezett a virágos rétet alkotó növények fejlődésének. A rétek jellemzően úgy alakultak ki, hogy a füvet a tavasz folyamán hagyták növekedni egészen a tavasz végi koranyári csapadékos időszakig és csak utána, valamikor júniusban kaszálták le. Így a réten élő fűféléknek és virágos növényeknek idejük volt szárbaszökkenni, virágot és termést hozni és elszórva magjaikat újravetni a következő nemzedéket.

Tipikus fajtái voltak a koranyári virágos rétnek (ez volt az igazi kedvencem): a réti vagy a sokvirágú boglárka, a különféle legyezőfüvek, a pimpók, a mezei zsálya a gyönyörű sötét kékes-lilás színével, vadrezeda, a fehérszínű közönséges cickafark, mindenki kedvence a fehérszirmú sárgaközepű réti margitvirág vagy margaréta, a rózsaszín réti kakukkszegfű, a fehér mécsvirág, vagy a mezei sóska a fanyar savanykás leveleivel.

Nem beszélve a változatos fűfélékről, amiknek a nevei is ma már valószerűtlenül csengenek (nekem már mondták, hogy sztük ezeket csak én találom ki;) mint a puha rozsnok, a sovány csenkesz, a réti csenkesz, a réti perje, a csomós ebír, a kék perje, az angol perje, a tarackbúza, a fehér tippan, a réti ecsetpázsit, amelynek az ujjainkkal le lehetett húzni egy csomóban és szélnek ereszteni az érett magjait.

A júniusi kaszálás után egy szárazabb időszak következett, a nyár közepi forrósággal. Mivel a növények növekedése lelassult, teret kaptak az alacsonyabb, talán nem annyira mutatós réti virágok is, emellett persze a száraz időszakot jobban toleráló fűfélék, az olyan gyógynövények mint a közönséges orbáncfű, az apróbojtorján, az általában fehéres színű ernyős virágzatú murok félék, amelyeken a kövér páncélos bogarak elégedetten sütkéreztek, a pillangós virágúak, a lucernafélék, a somkóró, a szarvaskerep, a tarka koronafürt, a réti lóhere, bükkönyfélék (kaszanyűgbükköny, takarmánybükköny), a kerekrepkény,  a lándzsás utifű, a világoskék katángkóró, a lila és sárga ökörfarkkórók, az aranysárgaszínű oroszlánfogak.

A  nyár végi csapadék hatására aztán újra növekedésnek indultak a rét növényei és lehetőség adódott arra, hogy újabb kaszálás(ok) következzenek. A téli pihenő után a körforgás pedig újrakezdődött tavasszal, addig a magok és az évelő tövek megpihentek a földben.

Miért fontos a kézi kaszálás?

A hagyományos kaszálás ugyanis nem rongálja, nem zúzza apró darabokra a viszonylag magas szárú növényeket. Csak egyszer tőben vágja el őket, így egyrészt össze lehetett gyűjteni a levágott “füvet” és ezt meg is tették régen a nagyfogú szénagyűjtő gereblyékkel, ami egyszerre lazította a felszínt és nem hagyta befülledni a töveket. Nincs új a nap alatt mi ezt motoros fűszellőztetőkkel és gyeplazítókkal oldjuk meg. Amíg a széna száradt a réten, a magok kipereghettek és visszakerültek a talajfelszínre.

A mai apróra szecskázó fűnyírásunknak, főleg ha mégcsak nem is gyűjtjük össze fűgyűjtővel a levágott füvet az “eredménye” hamar érzékelhető lesz, egy-két szezon után elkezd mohásodni a fű. Nem csoda, hiszen a betömörödő fűapríték nedvesen, de oxigén szegényen tartja a talajfelszínt, a fűfélék kipusztulnak és a helyüket a párás közeget kedvelő mohafélék veszik át.

Szóval, aki virágos rétet szeretne, az mindenképpen számoljon azzal, hogy ha sikerül, akkor lesznek a rétnek szebb ill. kevésbé díszes periódusai és, hogy sürgősen keresnie kell valakit, aki megtanítja kaszálni vagy olyan gépet kell keresnie, ami a magasszárú füveket kíméletesen vágja el és nem aprítja apró darabokra. A következő részben a virágos rét telepítésének fortélyai mellé, ehhez is adok tippeket!

Addig is egy nagyon érdekes olvasni való a rétekről és a benne fészkelő madarakról:

http://provertes.hu/files/tgy_konyv/57-130_Pro%20Vertes.pdf

Források:

Jávorka-Csapody: Erdő mező virágai az időszámításunk előtti 1955-ből, Mezőgazdasági Könyvkiadó, érdemes megvenni, amíg még lehet!!!

Simon-Csapody: Kis növényhatározó , az példányom 1966-os még az anyukámé volt, de általános iskola 5-dikben még használtunk ilyet:)

Képek forrása: saját fotók és internet

A spárga növényt még az is ismeri, aki szent meggyőződéssel állítja magáról, hogy én aztán biztosan neeeem! De igen!!! Ő az a bizonyos aszparágusz zöld, amit valamikor réges-régen egy másik világban, a nőnapi egyszál szegfű mellé drótoztak díszítésnek a gondos kis virágboltos kezecskék :)))) 

Ki gondolta volna akkoriban, hogy ez bizony egy zöldség és nem is akármilyen! Azok közé tartozik ráadásul, amit egyszerűen imádok!!! Jól esik az is, hogy szezonja van a szedésének, így kifejezetten várni lehet azt az időszakot az évben, amikor az ember tényleg dugig eheti magát a legkülönfélébb spárgás ételekkel. Az első szedésnél általában nem is tudom megállni és a friss zsenge hajtások nagy részét nyersen rágcsálom el mint valami húsvéti nyúl:)) Így is isteni!!!!

Nem beszélve arról, hogy ha már áprilisban elkezd teremni, buggyantott tojással is isteni húsvéti asztalra való fogás lehet. 

Remélem mostan már mindenki kedvet kapott a spárga ültetéshez:)) így aztán vizsgáljuk meg rögtön az első kérdést:

Hol is legyen a helye?

A kertem spárga termesztési szempontból az országnak nem a legideálisabb helyén fekszik, mégis úgy döntöttem, hogy egy próbát megér, vágjunk bele! A spárga ugyanis a lazább homokos talajú vidékeket kedveli, így én azt a trükköt vettetem be, hogy a fellazított talajt (ami nálam jó minőségű, szerves anyagban gazdag, de kötöttebb agyagos) jelentős mennyiségű homokkal kevertem. Emellett komposztot és alginitet is adtam hozzá, közvetlenül a telepítéshez kialakított ültető árokba. A spárga sokáig egy helyben marad és évekig hozza szedhető, síp alakú hajtásait, megéri tehát a helyét a szokásosnál is aprólékosabban előkészíteni. Emellett figyeljünk még arra is, hogy fényigényes: az árnyékot és a pangó vizes talajt nem szereti. Nálam a napsütötte domboldalban ideális a helye. Általában nincs baja a szárazsággal, de a termőidőszakban, ha kevés a csapadék, érdemes öntözni.

Fehér vagy zöld?

Én zöldpárti vagyok:) Szerintem finomabb az íze és tovább marad zsenge is, könnyebb a konyhában dolgozni vele. Nem beszélve arról, hogy ha spárga időszakban nem állunk minden pillanatban lesben az ágyásunk végén és netán kidugják a fejüket a hajtások a napfényre, akkor is be tudjuk még takarítani.

Telepítés

A növény elviekben magról is vethető és nevelhető, de én nem ezzel próbálkoztam, mert hamarabb szerettem volna eredményt elérni. Az igazat megvallva a férjem volt az a hős, motoros futár, aki egy internetes hirdetésre és a kérésemre “elugrott” a megrendelt tövekért. Nos, a kiszemelt tövek az alföld egy eléggé távoli, ámde annál homokosabb pontján várták leendő gazdájukat és számomra csak utána derült ki, hogy a homok és a spárga nagyonis, de a motorkerék, ami tengelyig süllyed bele, kevésbé passzolnak össze:)) Egy szó mint száz, kalandosan, de egy motoros hátizsákban megérkezett a nagy szerzemény, el lehetett ültetni a töveket.

A spárga tövet úgy kell elképzelni mint egy kis polipot rengeteg húsos karral.

Ezért a legegyszerűbb, az erre a célra kialakított ültető árokba szépen módszeresen úgy “beleültetni” őket, hogy a gyökereket szépen körkörösen elrendezzük a tő körül. Gondoljunk arra, hogy viszonylag nagy helyet foglaló növények lesznek, így a töveket egymástól min. 30-40 cm távolságra és 15-20 cm mélyre ültessük. Ha szépen, gondosan elhelyeztük a töveket vissza lehet temetni az árkot és hagyni, had pihenjenek békésen a földben, a téli hidegben. (Tavaszi telepítés is lehetséges, de szerintem az őszi a jobb, jóval kiszámíthatóbbak az időjárási viszonyok mint a tavasziak.)

Bakhátnak nevezik azt az ágyásformát, ahogyan a visszatakart spárga ültetvényünk kinéz majd, a sor fölé egy kicsi dombot készítünk. Mivel a majdani spárgáink kívánatos mérete kb. 25 cm, amikor elkészítjük a bakhátat, erre a magasságra törekedjünk.

És aztán?

No panic, türelem!!! Az ősszel telepített növények első évben csak ceruza vékonyságú hajtásokat fognak produkálni, de ne keseredjünk el, a növényke közben a föld alatt gőzerővel dolgozik. Képzeljük el mekkora teljesítmény tőle, hogy a mélyben a gyökerei hossza akár a 3-4 métert és az 1 cm-es vastagságot is eléri majd!

Szóval igazán szép termésre a harmadik évtől számíthatunk. Az első két évben viszont remekül megörvendeztethetjük nosztalgikus érzelmű virágboltos ismerőseinket egy kis levágott aszparágusz zölddel:)))

Ősszel a növények lombozata szép aranysárgára változik, gyönyörködjünk bennük és hagyjuk őket elszáradni a töveken, elég aztán késő ősszel, de inkább tavasszal eltávolítani.

Meglévő ültetvényünk is meghálálja az apró tavaszi kényeztetést. Én azzal kezdem, hogy finoman ásóvillával végiglazítgatom a felszínt, visszatöltögetem, ha szükséges a bakhátat és vastagon komposzttal terítem végig a tetejét, amit aztán a talajlakó kis lények szépen beforgatnak majd a mélyebb rétegekbe, ahol a polipgyökerek nyújtózkodnak.

Aztán már csak várom azt a bizonyos húsvéti nyulat!!!!!

Még több a spárgáról fanatikusoknak:

https://hu.wikipedia.org/wiki/K%C3%B6z%C3%B6ns%C3%A9ges_sp%C3%A1rga

https://regi.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tkt/zoldsegtermesztok/ch24.html

Felhasznált képek forrása:

https://www.agroinform.hu/aprohirdetes_adatlap/input/vetomag-palanta-oltvany-facsemete/sparga-magonc/h_6564504

https://magyarmezogazdasag.hu/2019/08/13/egyre-gyakoribb-sparga-igy-vedjuk-meg-kartevoktol

https://www.edenkert.hu/konyhakert/zoldsegek/kozonseges-sparga-termesztese/3733/

http://www.cookta.hu/hir/20170405-sparga-buggyantott-tojassal-elegansan-de-egyszeruen

Az tény, hogy a lelkesedésem továbbra is töretlen, ami a tyúkokkal való közelebbi kapcsolatot jelenti. Ám az a helyzet, hogy a helyi menyéteké is. Így a nyár folyamán, néhány óvatlan (nyitva felejtett ajtós) pillanatban rettenetes vérengzés zajlott és azzal a szomorú eredménnyel zárult, hogy az előző jól összeszokott tyúk csapatból csak Vilma, a wyadotte maradt  életben.

Őt aztán nem hagyhattam, hogy tovább szomorkodjon, így bekönyörögtem a szomszédom tyúkjaihoz. A csodás tyúkudvarom pedig kiüresedett.

A családom a szörnyű tragédia feletti mélységes együttérzését kifejezve, finoman, de szinte azonnal ezt kérdezte: "Ugye, akkor most ezzel lezártuk a tyúktartó fejezetét az életünknek?" 

Így aztán az elmúlt két hónapot arra használtam, hogy kiheverjem a menyét csapás okozta veszteséget. Azonban hiába küzdöttem ellene, úgy a nyár végétől újra elővett az az érzés, hogy tyúk nélkül lehet ugyan élni, de minek? Ráadásul az érdeklődésem is sokat alakult, változott az elmúlt évek során és a hasznos ámde szokványos kinézetűektől eljutottam egészen a vagány, de nem a tojásért tartjuk típusokig. Nem is tartott hát sokáig, míg a következő tyúkokat szereztem be, viszonylag erős tempóban, hogy könnyebben összeszokhassanak:

• 6 db guttamási-i kapirgálós (Vilma helyett ajándék a szomszédomtól :)
• 2 db német lazac (Családom tyúkszakértelmét mutatja, hogy amikor lelkesen elmeséltem, hogy hamarosan milyen különlegességeink is lesznek, a válasz ez volt: Micsodaaaa, hal alakú tyúk????)
• 2 db kopasznyakú T-rex leszármazott,
• 2 db törpe cochin (több napon keresztül tartott míg meggyőztem őket, hogy ugyan a testük rombusz alakú és a lábuk sem éppen az a kecses-sportos darab, de azért a tyúkól létráján csak fel tudnak caplatni esténként maguktól is.)
• 2 db törpe brahma (probléma mentesek:)
• és a fő szám 3+ 2 db selyemtyúk!!!!!! (3 szürke-fekete, 1 fehér és 1 sárga)

Láttam képen selyemtyúkokat, nem is egyet, mielőtt a jövevények megérkeztek hozzám, de a találkozás velük élőben mindent felülmúlt!!! A többi tyúkom is napokig szokta a látványukat, kivehető döbbenettel a szemükben, hogy ezek meg ki a jó csudák???

Kép forrása: http://www.termeszettar.hu/anyagok/gallusgallus/gallusgallus.htm

(De megszólásig hasonlítanak az enyémekre!:)

Szóval szinte minden pompásan zajlott, a tyúkok kezdtek összebarátkozni egymással és velem is, úgy látszott, hogy a kölcsönös szimpátián alapuló legközelebbi kapcsolat a sárga és a fehér selyemtyúk és köztem kezd kialakulni. Több alkalommal is, miután alkonyatkor vakmerően úgy döntöttek, hogy ők bizony kint alszanak a tuja alatt (ha összebújnak és becsukják a szemüket, akkor őket sem látja már senki), de én azért kedvesen összenyaláboltam mindkettőjüket a puha-pihés testüknél fogva és finoman behelyeztem a külön nekik elkészített alvóhelyre, az ólba. Már csak néhány ilyen meghitt este kellett volna ahhoz, hogy véglegesen megtanulják: tyúk nem alszik a tuja alatt, a tyúk az ólban alszik... amikor több napra elutaztam.

Az ilyen esetekben a tyúkokról való gondoskodást férjem és az ő nem mindig töretlen lelkesedése veszi át, így részletesen beavattam az etetés-itatás rejtelmeibe, és mindazokba az egyéb szertartásokba, amik a boldog tyúkozáshoz hozzátartoznak és (bár nem teljesen megnyugodva), de másnap elutaztam.

Következő este 3.000 km-es távolságból indult útjára az első üzenet:

"Bezártad a tyúkokat???"

"Persze, hogy igen!"

"A selymeket is???"

"Szerintem igen!"

"De bent voltak az ólban?"

"Mit tudom én, már sötét volt!"

Hát mit mondjak nem telt könnyen az este. Majd másnap reggel, szokatlanul korán, megindultak visszafelé a kék színű üzenetek:

"Hány tyúknak kell lennie?"

"19 db-nak, miért hány van???"

"Mit tudom én, össze-vissza mozognak!"

"De a fehér selyem, meg a sárga megvan????" :(((((

"Van itt mindenféle! Akiket ismerek, azok megvannak!"

Látszott, hogy ebből a beszélgetésből a kontinens másik feléről, nem lehet többet kihozni. (Sőt örüljek, mondták az együttérző kollégáim, hogy van egy ilyen arany ember, aki ezt a tyúkozási mizériát egyáltalán végigcsinálja!). Azért az elkövetkezendő pár napot kétségek között hányódva töltöttem és köszönhetően a késői gépnek még a rákövetkező éjszakát is. Hajnalban aztán rohantam tyúkokat ébreszteni: megvoltak a T-rex-ek (mindig ők az elsők), a falusi szívós lányok, a cochinok, a három fekete selyem, a békés brahmák, no meg a halalakúak.....:(((((

Német lazac

Kép forrása: https://hu.wikipedia.org/wiki/N%C3%A9met_lazac_ty%C3%BAk#/media/File:Salmon_Faverolle_hen_headshot.jpg

Nem voltam sosem japán kert rajongó. A japán kertek, amiket képeken vagy igazából láttam Európában,  tiszteletet ébresztettek bennem a kidolgozottságukkal az aprólékosságukkal, de valahogy mesterkéltnek, túlságosan művinek éreztem őket. Vagy ha tisztelettudóbban akarok fogalmazni, akkor azt mondtam magamnak, hogy nem értem őket, ahhoz, hogy tetszenek biztos, hogy japánnak kell születni.

Így mentem el egyszer majd még egyszer Japánba: hogy na jó, ha már ott járunk, majd megnézünk néhányat.....

De beszippantottak a kertek, a JAPÁN KERTEK. Az elsőben rögtön, amibe csak úgy  belebotlottunk Kiotóban, amikor metrójegyet akartunk vásárolni, (ráadásul februárban, ami ott is tél a javából) és végigjártuk, lépésről lépésre érezni kezdtem, hogy ez a japán kert valami mágikus, varázslatos, feltétlen csodálatot ébresztő valami. Ráadásul beszippant és mániákussá tesz: még, még , még, mindegyiket látni kell......  és ezt a mániát szegény útitársaknak el kell viselni (na jó azért nem mind az 1600+400 hivatalosan jegyzettet ;) sajnos:(((

Így aztán sok kertben jártunk, híresekben és kevésbé híresekben, célzottan és spontán beléjük botolva. Mindegyik más és mindegyik ugyanaz: TÖKÉLETES. Nincs pardon, a japán kertész számára csakis a tökéletesség létezik. A kert minden egyes apró részlete kitalált, megkomponált és aprólékosan végiggondolt és ennek megfelelően kivitelezett kompozíció. Nem számít, hogy mekkora a kert területe, nem számítanak az évszakok, nem tudjuk, hogy van-e elég ember rá, hogy lenyírja a füvet (pláne, hogy fű nincs.  is, de kiderült, hogy a moha is képes rakoncátlankodni és sunyi kis kiálló szálakat növeszteni). Nem számít, hogy jó vagy rossz napjuk van-e a kertészeknek, hogy na jó ez a kupac most itt marad majd elvisszük később. Nincs ilyen, a kert minden pillanatában és részletében tökéletes. Ha belegondolunk egy kicsit, buddhizmussal vagy nélküle, ez a nagy titok, ha csinálunk valamit, az legyen tökéletes. Ne legyen jóleszazúgyis, igenis mindenbe, amit csinálunk szakadjunk bele. Mert ez boldoggá tesz:) ha csináljuk akkor is, és ha nézzük akkor is. Átjön és elvarázsol.

Mindegyik kertben, amelyikben jártam az volt az érzésem, hogy sok kicsi megkomponált  mozaikból tevődik össze és valahogy mégis egész lesz. Ha egy csobogóból patak lesz, akkor nemcsak a kövek és a víz részei a látványnak, hanem a hang, a mozgás és még a víz tetején megcsillanó fény is. Ha növények akkor a növényválasztás, a kompozíció, a formájuk, nyírt vagy természetesre hagyott, virágzó, kicsi vagy nagy, minél tovább nézi az ember annál több a felbukkanó kis részlet, tökéletes. Biztos, hogy segít ebben sokszor az is, hogy sok japán kertekben vagy körbe jár az ember, de kanyargó utak, hidak, vízpartok és szigetek szövevényén, így újabb és újabb "szobába" lép be, újabb és újabb látvánnyal találkozik.

Sokáig tűnődtem azon is, hogy tetszenek-e a szívem mélyén a bonszai formájúra nyírt vagy szoktatott, mesterkélt formájú fák vagy bokrok. Valójában azt hiszem, hogy nem. A szabályosra nyírt formák helyett jobban szeretem a természetest. Igen, de még így is van valami, ami része a varázslatnak. Soha, sehol, semelyikben sem láttam, hogy kivágnának, vagy drasztikusan megcsonkítanának növényeket. Ha elkorhad a fa törzse és moha lepi be, része lesz a kompozíciónak, ha félig kidől, megtámasztják és hirtelen szép lesz, ha a tó felé hajlik, senki sem gondol arra, hogy a fenébe ez mi minden potyogtat majd bele.

És még valami, amire rájöttem, hogy itt az emberek tisztelik a növényeket. Ha elültetik, tudják, hogy ez felelősség, meg fog nőni, tovább fog élni, mint aki elültette. Ha elültettük, helyet kell biztosítanunk neki és gondoznunk kell. Ha ilyen szemmel kezdjük el nézegetni a visszavágott, mesterkélt formájú fákat, akkor megértjük, hogy a fa a kertész felelőssége: legyen a hely kicsi, nem fogja kinőni, nem fogják a növények egymást kiszorítani, megnyomorítani, gondozni fogják őket és a kompozíció mindig tökéletes marad. Nem ültetnek csak úgy fákat és bokrokat hirtelen felindulásból, hogy aztán egy-két év múlva, megszabaduljanak tőlük, mert elvadultak, túl nőttek és különben is...tisztelik a fákat és a növényeket, mert szépek, mert élnek és mert valaki elültette őket.

 Szeretem annak a gondolatát is, amikor a saját kert látványához a kertész még "kölcsön vesz valamit", egy hátteret, egy kilátást a hegyre, vadon növő növényeket vagy a szomszéd kerítése mögül átlógó faágakat. Szeretem ezt a gondolkodást, hogy a saját kertem látványa több lesz attól, ha mögötte látszik a szomszéd fája, bokrai vagy netán átlóg onnan valami. Hozzám potyog a gyümölcse, cserében persze össze kell majd gereblyéznem a lepotyogó leveleit. A növény élőlény, és nem kiírtani vagy levágni való ellenség, ha az netán nem enyém, hanem  a telekhatáromon kívül növő bozót vagy facsoport.

Sokat tanultam a japán kertektől és bár nem fogok az udvaromban japán kertet építeni, inspirálóak, tiszteletre méltóak, hálás vagyok érte, hogy láthattam őket.

Még több kép a japán kertekről a Pillangókert facebook oldalán!

Akik ismernek vagy követik a kertjeim történetét, gyakran megkérdezik, hogy akkor most hogy is van? Van a Városi farm és a Pillangó kert is? Hogy bírod a kettőt egyszerre? Nos a válaszom bírom is, meg nem is. Az elmúlt évben újra kellett gondolnom a két kerthez fűződő viszonyomat, a célokat, az erőmet és az időt, amit az egyikre és a másikra fordítok. Ennek eredménye nagyjából a következő lett:

A Városi farmot szépen lassan visszaalakítottam egy könnyebben fenntartható, családi ház körüli dísz- és haszonkertté, megtartva a bio palántáim neveléséhez az üvegházat és a tyúkudvart, de megszüntettem a konyhakertet a levendulás és egy konyhai fűszernövény ágyás kivételével.

A kerti tó, köszönhetően a jó tervezésnek és telepítésnek, szépen beállt, az őszi lehálózástól és az elszáradt növények levágásától eltekintve, szinte magától "működik", nem kell vízforgatót működtetni vagy vegyszereket használni hozzá. Ez a kertem immáron tíz éves (egyes fák egy kicsivel idősebbek),szerintem most a legpompázatosabb, gyönyörűek a fák, kellőképpen buja és csalogató az egész, olyan mint egy mini arborétum. A telepített növények mellett, a sokszínű madárvilágnak köszönhetően rengeteg vendég érkezik, az itató vagy pihenő helyek mellett/alatt a legkülönbözőbb, magról kelő fajok bukkannak fel.Lettek így már csipkebogyó bokraim, som- és hárs magoncaim, de virág- és fűszernövény palántáim is. Ilyenformán a két kert szimbiózisban él egymással, ami a Városi farmban már túl sok, azt kiviszem és elültetem a Pillangókertben. Egyszóval igaz a dolog, egy jól beállt, okosan kialakított dísz- és haszonkert néhány apró alakítástól és a helyenkénti fűnyírástól eltekintve remekül működik. Tegnap éppen egy vadkacsa pár választotta ki néhány órára a tavamat, hogy körbenézzen. A teraszajtó mögül, szinte mozdulatlanul figyeltük őket, ahogyan otthonosan mozognak a tó felszínén, úszkálnak, elégedetten gágognak és időnként alábuknak a tó felszínén. 

A Pillangókert ehhez képest egy hatalmas projekt, de úgy érzem, hogy rengeteget tanultam az elmúlt év tapasztalataiból és a legjobb úton haladok ahhoz, hogy magas minőségű zöldségeket termő, professzionális kert legyen. Ehhez csodás motivációt jelent, hogy az idéntől már négy séffel és étteremmel dolgozom együtt, szóval vannak akik várják, hogy mikor mi terem a Pillangókertben. Jó érzés, amikor elégedettek a zöldségek színével, illatával és ízével.

Egyszerre izgalmas kérdés és nagy kihívás a hobbikertből, folyamatos mennyiséget és minőséget produkáló zöldségkertté előlépni, ráadásul úgy, hogy a növényi sokféleség és a szépen megtervezett kert gondolatát, ne kelljen beáldozni a "folyamatos mennyiség" nyomása alatt. Nagy kérdés az is, hogy lehet egy ilyen típusú kertet anyagilag is önfenntartóvá, sőt nyereségessé tenni. Azt gondolom, hogy elindultam ezen az úton, de lépten-nyomon nagyon sokat tanulok és kísérletezem.  

Eddig minden új szezonban sajnálkoztam azon, hogy bár többször megígértem magamnak, de sosem vezettem következetes feljegyzéseket az előző idényemről. Pedig ez egy nagyon hasznos dolog, hiszen képtelenség azokra a sokszor jelentős apró részletekre visszaemlékezni egy év múlva, hogy melyik fajta spenót is termett a legszebben, mikor vetettem pontosan a borsót és mikor tudtam először szedni belőle, mikorra is nőtt meg az első cukkinim vagy melyik volt az a tarlórépa mag, amelyik nehezen kelt ki?

Jelentem az idén mindent adminisztrálok: vezetek egy vetési naplót (mit, mikor, hova, milyen fajtákat stb.) hogyan fejlődik, milyen az időjárás, mik a szedési tapasztalatok. Emellett szigorúan írom a kiadásaimat és a bevételeimet is. Fontos dolgok ezek, ha az ember lánya tényleg tervszerűen szeretne dolgozni és tudatosan menni előre az elképzelt úton.

Azt gondolom, hogy pontosan látszanak azok a fejlesztési irányok is, amik elengedhetetlenek ahhoz, hogy a szabadföldi szezont egy kissé meg lehessen nyújtani. A következő nagy lépésem biztosan egy fóliasátor beszerzése és felépítése lesz, így az első áprilisi és az utolsó október eleji zöldségszüret reményeim szerint 2-3 hónappal meghosszabbítható lesz. És ez csak az egyik dolog a hosszú listán a fejemben (és a papíron is!).

A mára már kétszeresére nőtt Pillangókert rengeteg munka, de rengeteg öröm is, szeretem és csinálom tovább, mert gyönyörű szép:)))

Most, hogy itt az ősz és visszatekintek egy kicsit az első évemre Guttamásiban, a kertes sikerek mellett talán a legjobban azt szeretem, hogy igazán értékes barátságokat köthettem, emberekkel és állatokkal. Remek szomszédaim vannak. Bárhányszor találkozunk, kedvesen üdvözölnek, beszélgetünk egy kicsit, ráadásul a dughagymától a mosolygós őszibarackig, a lestyántőtől a sütőtökig és a saját szedésű gombáig, folyamatosan figyelmességekkel halmoztak el, tavasztól-őszig.

Akikkel még lassanként megismerkedtem, azok környék háziállatai: macskák és kutyák vegyesen. Mindig sejtettem, hogy nem vagyok tipikusan macskás vagy kutyás természet, bármilyen állatot szeretek: kutyát, macskát, tyúkokat, madarakat és rovarokat, de pillanatok alatt ráhangolható lennék minimalacra, bárányra, lógó fülű kecskére és belga óriás nyúlra ;) is.

Szóval először egy szürke cica érkezett, kezdetben visszafogottan, mint aki csak éppen arra járt és benézett egy kicsit. Sosem volt saját macskám, akiket eddig ismerősöknél láttam, azok nem voltak különösebben kedvesek. De ez a cica egy született jótermészet, egy szerethető kedveske. Lelkesen üdvözöl most már, amint megjelenek, finoman hízeleg, majd visszafogott, de kitartó nyávogással emlékeztet rá, hogy az üdvözlésen felül miért is érkezett.

De ez egy őszinte barátság és a kedvességért cserébe az alkalmankénti egy doboz cicakaja igazán semmiség. Ha arra jár, akkor a házigazda teljes öntudatával védi az udvart az időnként  szintén bekukkantó, állandó lakhelyét tekintve a falu végén lakó border collie-tól, aki szintén csak egy kis simogatásra jönne, már ha a szürke cicus ezt engedélyezné. Így aztán a szabály egyszerű: a collie csak akkor simogatható, ha a szürke cica  házon kívül tartózkodik éppen. Az önzetlen barátságának másik jele, hogy mezei pockok és egerek egész hadával halmoz el, amiket személyesen ő maga szerez be nekem a kertem különböző pontjain. Szerencsémre nem sértődős, mert egy rövid dicséretet követően aztán hajlandó visszavételezni és elfogyasztani az ajándékait.

Már kora tavasszal feltűnt egy másik macska is a környéken, főleg mert egyáltalán nem illett ebbe a falusi környezetbe: nagy volt, távolságtartó, mogorva és gyanakvó, csoki és halvány fahéj bundájú, égszínkék szemű , fajtiszta sziámi macska. Először próbáltam nem tudomást venni róla, ha átszaladt az udvaron és ő is úgy tett mintha nem érdekelném, meg voltam győződve arról, hogy valaki oda nem illő házicicája, aki néha napján kidugja az orrát a szobából a természetbe. Hosszú hónapokig ment ez így, lassanként rájöttem, hogy ő egy valaha jobb napokat látott, de mostanra már gazdátlanná vált cica, aki keménynek mutatja magát, de lehet, hogy mégsem egészen az. És hirtelen megsajnáltam és ő ezt megérezte szerintem. Lassabban futott már át az udvaron, megállt tisztes távolságban tőlem és összegömbölyödve  üldögélt a napon, amíg én dolgoztam a kertben. Aztán már azt is bevárta, ha elmentem mellette, nem futott el, lassan, de még mindig menekülésre készen követett. 

Érdekes módon, bár jóval nagyobb mint a szürke cica, valahogy mégis tiszteletben tartotta, hogy én a szürkét etetem és csak akkor kukkantott bele a tányérba, ha a szürke cicus nagy ritkán meghagyott egy-két falatot.

Lassan tisztelni kezdtem ezt a macskát. Nem lehetett  egyszerű neki, kényeztetett házi kedvencből hirtelen utca macskává lenni. Fényes bundájú, gömbölyded alkatú jószágból aránytalanul nagyfejű lesoványodott  testű kóbor macskává válni. Így aztán etetni kezdtem őt is, biztos jól esik neki egy kis gondoskodás, ha nem is leszek az igazi gazdája, de érezze, hogy azért neki is örül valaki.

Azóta ketten jönnek, amint meglátnak vagy meghallják, hogy megérkeztem. Különös macska-radarjaik vannak: futva jön a kis szürke és hamarosan Csokifej is megérkezik. Mégcsak szép hangja sincs, pedig a természetéhez mérten kedvesen próbál rá emlékeztetni, hogy ideje lenne már enni valamit.

Éppen ma tudtam meg, hogy Csokifej egy idős néni macskája volt, aki nemsokkal az érkezésem előtt halt meg. A háza azóta üres.

A minap szerintem a maga nemében egyedülálló felfedezést tettem, amiről aztán joggal gondoltam, hogy azonnal meg kell osztanom a legjobb barátnőmmel. A felfedezés lényege, hogy A TYÚKOK MEG TUDNAK ŐSZÜLNI!!! De tényleg! Méghozzá a megfigyelésem szerint az arcukon, tudományosan pontosítva a kis részen a szemük és a füllebenyük között.

A megfigyelés jellege és eredménye abból adódhat, hogy én nem vágok le tyúkot. Miért nem? Nincs különösebb oka, valószínűleg szeretetből és tiszteletből nem. Nem azért, mert nem eszem húst vagy mert nem tudnám megcsinálni. Egyszerűen sosem gondolom azt, hogy most aztán már elérkezett a pillanat, hogy az évekig etetett és gondozott állatot le kellene vágnom. Így aztán élnek, boldogan.

De visszakanyarodva az eredeti történethez, a barátnőm erre a biológiai ismereteket jelentősen előremozdító, fantasztikus felfedezésemre , egészen furcsa módon reagált:

"Orrrrrsika!"-mondta, pontosan 28szor pörgetve meg az r betűt, "Orrrrsika! Te leszel egész Közép- és Kelet-Európa egyetlen gazdaasszonya, akinek a tyúkjai végelgyengülésben pusztulnak majd el. A tied nem is baromfi udvar lesz, hanem egy tyúknyugdíjas otthon, TB által nem támogatott."

Tény és való, hogy a tyúkjaim között mostanra már komoly generációs szakadék tátonghat, vannak a legelső generációs 4-5 évesek (itáliaiak és wyandotte-ok) , aztán sorra jönnek a többiek: 1 db rhode island-i, gyönyörű mély vörös, néhány meghatározhatatlan fajtájú vörös és fehér balkézről való, majd  a sorban a legutolsók a legújabb szerzemények: az egy éves kajla, fehér túlméretezett, 46 és feles lábú, ámde rendkívül jó indulatú orpington, a két baranyai és a négy gyöngytyúk. Egyelőre ennyi a sokgenerációs tyúkparadicsom:)))

Ha a lelkesedésünk tavasz óta töretlen, a derekunk is megacélosodott és a nyár második felét is, egy jó kis tengerparti nyaralás helyett feltétlenül kertészkedéssel szeretnénk tölteni, akkor igazán eljött az ideje a másodvetéseknek. 

Hova és  mit? kérdésre nem könnyű válaszolni, vannak persze a szabályok, van a megérzés, a tapasztalat és az időjárás, ami leginkább kiszámíthatatlan.

A friss magvetésnek az a legrosszabb, ha forró és száraz július vége no meg, az augusztus eleje. Ha ilyenkor megpróbálkozunk a vetéssel, akkor mindenesetre jól öntözzük elő a talajt (kora este) és utána vessünk bele. Sokat segít, ha időszakosan árnyékos a kertünk és nem egész nap úszik a forróságban, mert ilyenkor van idejük a növényeknek is egy kicsit fellélegezni, regenerálódni. Esténként pedig továbbra is kitartóan öntözzünk (ha szerencsénk van, már korábban jól laknak a szúnyogok:)!

Ha nem vagyunk ilyen türelmetlenek, akkor az augusztus 20-i tűzijáték majdnem minden évben a fanatikusan kertészkedők örömünnepe: hirtelen kora szeptemberi lesz a hőmérséklet és csak esik és esik. Amiket ekkor még biztosan vethetünk: az egy újabb adag cékla, mangold, a spenót, a saláta félék, a retek, de akár egy kis pak choi is.

Ha volt erőnk még palántákat is nevelni júliustól, akkor a káposzta félék közül a kelbimbóra és a leveleskelre vagy fodroskelre számíthatunk még, egészen a fagyokig. Ültessük ki őket és öntözzük, ha mégis tovább tartana a nyár mint gondoltuk!

Ha a vetés után (1-2 hét/10 nap növény fajtától függően), már látszanak a sorok, mulccsal (pl. vágott fűvel vagy szalmával) takarjuk a talajt. Hogy ezúttal egy német klasszikust idézzek  Tulln-ból (ahova mindenképpen látogassunk el évente legalább egyszer, csak ígérjük be a családnak, hogy utána persze Bécsben is körülnézhetünk:), amit mindenkinek érdemes megfogadnia: Der Boden mag nicht den Himmel sehen! azaz "A talaj nem szereti nézni az eget". És ez így is van. A mulcsolás egyszerűen fantasztikus dolog! Növeli a talaj-szerves anyag tartalmát (ha majd ősszel vagy tavasszal beforgatjuk) és bent tartja a nedvességet. Emellett védi a hasznos talajlakókat a kiszáradástól, ugyanakkor akadályozza a földibolhák szorgos hadseregeit, hogy a frissen kelt növénykék leveleit, azon nyomban kilyukasztgassák. A vágott fű gyorsan összeszárad, tehát vastagabban terítsük le mint ahogyan frissen gondoltuk, a szalma sokkal tartósabb, de inkább nagyobb növények köré érdemes tenni. Nehezebben bomlik le, gyakorlatilag egész nyáron kitart. Egyedül a szénával való mulcsozást kerüljük, mert az észrevétlenül televeti a kertünket olyan magokkal, amikből aztán a következő tavasszal millió kis meglepetés növény (póriasan csak gaz) nő.

A mostani meleg-csapadékos, egy-két napra akár hűvösebb idő persze arra csalogat, hogy legyünk merészebbek és vessünk bátran olyan dolgokat is, amiket előtte még soha: akár újabb adag zöldbabot, ha a saját és a rokonság fagyasztója még nem telt volna be eléggé, vagy TARLÓRÉPÁT!!! az egyik legeslegnagyobb kedvencemet. Már a neve is azt sugallja, hogy az isten is másodvetésre teremtette: hiszen a tarló az a bevetésre váró földdarab, ami aratás után keletkezik:) A zsenge tarlórépa maga a csoda! Az íze egyszerre csípős-tormás-retkes, sőt a levele is, minél zsengébben szedjük, annál jobb.

Amit én az évek alatt megfigyeltem, hogy legkésőbb július közepéig érdemes elvetni (vannak évek amikor két hullámban is vetem), mert ha tényleg nem lesz ugyebár hosszú, meleg de eléggé csapadékos a nyár és az ősz, akkor nem tud megnőni. Ha viszont minden jól megy, akkor egészen a fagyokig szedhetjük és ehetjük. Lehet savanyítani, tarlórépa levest főzni sőt tarlórépás rétest is készíteni. Ez utóbbit a káposztáshoz hasonlóan képzeljük el, én ettem belőle, egyszerűen zseniális!!!!
  

Akinek kisebb a kertje és hely gondjai vannak a másodvetésekhez, annak is segít mostani nedves-párás időjárás. Eljön az a pillanat, amikor már nem érdemes tovább szeretgetni az agyon lisztharmatosodott tök- cukkini  és uborka bokrainkat, hanem bátran ki lehet húzkodni és a helyükre másodveteményezni.

Még egy utolsó jó tanács! A talajt ugyanúgy érdemes gondozni-szeretgetni mint tavasszal, mielőtt vetni akarunk bele. Azaz ha fellazítjuk, komposztált trágyával gazdagon megszórjuk és csak utána vetjük el a magokat, azt minden növény meg fogja hálálni.

Feladat még erre az időszakra:

• Magokat gyűjteni:évelő és egy nyári virágokról, szép érett paradicsomokból, tökfélékből és szép száraz, levegős helyre, lehetőleg papír zacskóba vagy dobozba (feliratozva!) eltenni őket, ha megszáradtak.
• Visszavágni az elvirágzott, megnyúlott évelő virágokat, virágzó bokrokat (a levágott részeket komposztálni), ugyanis bőven lesz még idejük szép új hajtásokkal megörvendeztetni bennünket októberig.

Szeretek meglévő anyagokat, tárgyakat, itt-ott heverő, másnak már értéktelen dolgokat felhasználni a kertépítésénél. Kicsit olyan mint a kirakósba beilleszteni az odaillő részletet, megtalálni az anyagok és a tárgyak funkcióját és helyét a térben. Mint mindig az aranyszabály: a kevesebb több! Nem jó, ha túl sokféle céltalan tárggyal zsúfoljuk tele a kertünket, jó ha van benne például következetesség, ugyanaz az anyag vagy szín feltűnik többször is. Számomra a szép, aminek van valami funkciója is, nem szeretem amikor használati tárgyakat csak úgy "kiállítanak" dísznek a kert közepén muskátlis cseréppel vagy anélkül mint a kerti törpét.

Ágyásszegélyt például kétféle anyagból építettem, amelyek színükben megegyeznek egymással, először amíg kitartott bontott téglákat ástam le, a hosszú oldalukra fektetve, majd amikor ez elfogyott, akkor találtam még egy jó adag régi cserepet, így ezzel folytattam a szegély építést. Valószínűleg nem tart majd örökké, de mire elporlad biztosan lesz majd újabb ötletem.

Találtam egy régi kamrapolcot, ami meglehetősen elszúvasodott már, így ki kellett hoznom a házból. Ránéztem és beugrott, micsoda rovarhotel!!! Még nincsen teljesen kész, egyelőre csak gyűjtögetem azokat az anyagokat, amelyek réseibe szívesen beköltöznének a rovarok. A farönkökre fúrok még lyukakat, ha lesz rá időm. Íme, most így néz ki a pillangókerti rovarhotel:

Kihinné, hogy ezek a babkarók, valójában belvárosi karácsonyfa installációk voltak előző életükben, míg egy kedves virágkötő barátomtól, "Milyen klassz babkaróid vannak az udvar végében!" felkiáltással el nem kértem. Most is a kertem fókuszpontjai, de ha a futóbabok teljesen birtokba veszik, igazán látványos zöld gúlákká alakulnak át, a dolgom pedig csak annyi, hogy győzzem szedni róluk a sok-sok babot.

Nincsen madárbarát kert itatóhely nélkül. A régi kővályút a kerti csap alá téve, vízzel telve, folyamatosan várja a szomjas kis látogatókat. A régi kút vízhúzó vödrét a garázs mélyéről kotortam elő, nem állandó dizánj elem, csak alkalmi. Egy csokor bögre virágnak kotortam elő, amit ajándékba hozott valaki.

Van az úgy is, hogy amit felhasználunk a kertben, nem feltétlenül a szó esztétikai értelmében szép, van amikor csak jó, funkcionális és ötletes. Figyelem, először mindenkinek a háttérben látható bejárati ajtókra kell fókuszálnia!

Ez ugyanis az én kerti komposztálóm. Egy barátommal építettük úgy, hogy a vastag kapuoszlopokat leástuk és hozzájuk rögzítettük az ajtó lapokat. A komposztálóm így kellően tágas lett, egy darabig mindent elnyel majd, de bőven van benne helyen, hogy a talicskát kiborítsam vagy hogy majd villával átforgassam az egész kupacot.

és a +1 ötlet ;)

Na jó, ez azért nem a legfőbb büszkeségem:)) de nem tudtam ellenállni neki. Összesen 9 darab mindenféle színű és nagyságú bödönt találtam a ház és a melléképületek különböző pontjain. Begyűjtöttem és felsorakoztattam őket a garázsajtó előtt, szigorúan növekvő sorrendben és hirtelen olyanok lettek, mint a csípőre tett kézzel beszélgető falusi asszonyok. Aztán kerestem nekik egy nem túl feltűnő helyet, kilyukasztottam az aljukat, megtöltöttem laza, homokos, tápanyagdús földdel és immáron most egy-egy rebarbara dísszel a nyakukban beszélgetnek a komposztáló előtt:)))

Szeretek meglévő anyagokat, tárgyakat, itt-ott heverő, másnak már értéktelen dolgokat felhasználni a kertépítésénél. Kicsit olyan mint a kirakósba beilleszteni az odaillő részletet, megtalálni a haszontalannak tűnő építőanyag-maradékok és a tárgyak funkcióját és helyét.
Itt is mint mindig igaz az aranyszabály: a kevesebb több! Nem jó, ha túl sokféle céltalan "dísz"tárggyal zsúfoljuk tele a kertünket, jó ha van benne következetesség, például ugyanaz az anyag vagy szín többször is feltűnik a kertben. Nekem az a szép, aminek van valami funkciója is, nem szeretem amikor használati tárgyakat csak úgy "kiállítanak" dísznek a kert közepén, muskátlis cseréppel vagy anélkül mint a kerti törpét.
Szerencsére az új kertemben sokféle anyagot tudtam hasznosítani, íme néhány a kedvenceim közül:

Ágyásszegély: kétféle anyagból építettem, amelyek színükben és anyagukban is egyeznek, bontott téglából majd amikor ez elfogyott régi agyagcserépből. A bontott téglákat a hosszú oldalukra fektetve ástam le a földbe, majd amikor ez elfogyott, akkor a régi cserepekkel folytattam hasonló módon. Arra figyeltem, hogy a cserepek mintázatukkal lehetőleg egyfelé álljanak és a magasságuk vízszintben legyen. Valószínűleg nem tart majd örökké, de mire elporlad biztosan lesz majd újabb ötletem.


Rovarhotel: Találtam egy régi kamrapolcot, ami meglehetősen szúvas volt, így ki kellett hoznom a házból. Ránéztem és beugrott, micsoda rovarhotel lehetne belőle!!! És íme. Még nincsen teljesen kész, egyelőre csak gyűjtögetem azokat az anyagokat, amelyek réseibe szívesen beköltöznének a rovarok. A farönkökre fúrok még lyukakat, ha lesz rá majd időm.

Babpiramis: Kihinné, hogy ezek a babkarók, valójában a belvárosban karácsonyfa installációk voltak előző életükben, míg egy kedves virágkötő barátomtól, "Milyen klassz babkaróid vannak az udvar végében!" felkiáltással el nem kértem. Most is a kertem fókuszpontjai, de ha a futóbabok teljesen birtokba veszik, igazán látványos zöld gúlákká alakulnak át majd. Mivel egy kert meglehetősen vízszintes, nagyon feldobja a látványt, ha vannak benne függőleges, kiemelkedő részek.

Madáritató: Nincsen madárbarát kert itatóhely nélkül. Találtam egy régi kővályút, a kerti csap alá tettem, így vízzel telve, folyamatosan várja a szomjas kis látogatókat. A régi kút vízhúzó vödrét a garázs mélyéről kotortam elő, nem állandó dizájn elem, csak alkalmi. Egy csokor virágnak kotortam elő, szépen virított benne egy ideig.

Komposztáló: Van az úgy is, hogy amit felhasználunk a kertben, nem feltétlenül a szó esztétikai értelmében szép, van amikor csak jó, funkcionális és ötletes. Amire ez esetben gondolok, az a háttérben látható bejárati ajtókból készült komposztáló.

Egy barátommal építettük úgy, hogy a vastag kapuoszlopokat leástuk és hozzájuk rögzítettük az ajtólapokat. Az egyik vége és a másik oldala a kerítés, a negyedik oldala egyszerűen a bejárata lett. A komposztálóm így kellően tágas lett, egy darabig mindent elnyel majd, de bőven van benne helyen, hogy a talicskát kiborítsam vagy hogy majd vasvillával átforgassam az egész kupacot.

Na és a +1 ötlet ;)
Azért ez nem a legfőbb büszkeségem:)) de nem tudtam ellenállni neki. Összesen 9 darab mindenféle színű és nagyságú zsírosbödönt találtam a házban és a melléképületekben. Begyűjtöttem és felsorakoztattam őket a garázsajtó elé, szigorúan növekvő sorrendben és hirtelen olyanok lettek, mint a csípőre tett kézzel beszélgető falusi asszonyok. Aztán kerestem nekik egy nem túl feltűnő helyet, kilyukasztottam az aljukat, megtöltöttem laza, homokos, tápanyagdús földdel és ettől fogva egy-egy rebarbara kalappal a fejükön beszélgetnek, éppen a komposztálóm előtt:)))

A címben biokert szerepel ugyan, de maga a bio számomra inkább a módszert jelenti. Egy jól működő biokert lényegében egy ökológiai szemléletben létrehozott és működtetett kert, ahol az összetett rendszert az apró elemek és a köztük fennálló finom kis kapcsolati szálak alkotják: a talajlakó láthatatlan és látható élőlényektől, a rovarokon és lárváikon, a pillangókon, a madarakon és az apróbb-nagyobb emlősökön keresztül egészen a növényekig.
Ezt finom és szövevényes rendszert mi is kialakíthatjuk a saját területünkön.
Íme néhány trükk, tipp és jó tanács a Pillangókertből:

1. Vessünk a kertünkbe mézontófüvet (Phacelia tanacetifolia)

Akár egy csíkban, akár nagyobb területre is. Csodás növény, vonzza és táplálja a méheket, a lepkéket és a rovarokat. Rövid tenyészideje miatt szinte bármikor vethető, gyorsan kikel és hamar virágba borul. Nyugodtan gyűjthetünk róla magot is, vagy ha hagyjuk beérni, elszórja és újra kikel majd.
Használhatjuk talajjavításra is, ha a zöld növényeket beforgatjuk a talajba.


2. Ültessünk vegyesen virágokat és zöldségeket

Sőt léteznek olyan növények is, amelyek egyszerre díszítenek a virágaikkal és ehetőek is, íme egy ilyen: az ehető krizantém, a rovarok imádják és a levele pedig ehető. Egynyári, fogjunk magot belőle, ha a következő évben is vetni szeretnénk.

3. Mulcsozzuk a talajt

A mulcsozás hasznosságát nehéz röviden felsorolni. Minden, ami kerti hulladéknak tűnik, kitűnő a takarásra. A levágott füvet vagy kihúzott gazt, használhatjuk az ágyások takarására, megőrzi a nedvességet, így óvja a talajt a kiszáradástól, visszaszorítja a gazt vagy például megakadályozza a földi bolhákat a túlzott elszaporodásban (ezek a fajok ugyanis nem szeretik az árnyékolt talajt). Az ágyások közötti utakat mulcsozhatjuk a kertben keletkező hulladék gallyak felaprításával: nem kell többé a sárban taposnunk és könnyebb lesz kihúzni a közötte ritkábban feltörő, megnyúlott gazt. (Használjuk minél vastagabban!)

4. Nyugodtan vessünk be fűmaggal a kerti utat

Ha kellően szélesre tervezzük és bevetjük fűvel, fűnyíróval is “művelni” tudjuk. Szépen mutatnak a kertben a fűvel bevetett “főútvonalak”. Emellett búvóhely lehet ez is a kertben élő rovaroknak is.

5. A vízszintes mellett legyenek függőlegesek is a kertben

Legyen ez egy lazább lombkoronájú gyümölcsfa vagy valamilyen más objektum. A szemnek jól esik a sok vízszintes után valami függőleges, sokat dob a kert látványán és nem utolsó sorban, pihenő és kilátóhely a kertünkben szorgoskodó madaraknak.

6. Végezetül a nagy “bio” klasszikus, a csalánlé

Csalánlevelet áztatással folyamatosan készítsünk, lehetőleg friss, még nem virágzó csalánból. Ellentétben a kémiai anyagokkal, ezt nem lehet túladagolni vagy eltúlozni a koncentrációt. A növények erősítésére, egészségük megőrzésére, folyamatosan használjuk. Kezdjük el palántakorban a csalánleves permetezést, így megelőzhetjük a növényi betegségek jó részét. 

További tippek, trükkök élőben a Pillangókertben, a nyitott-és oktatókert programokon.
Érdeklődés és további információk:
https://www.facebook.com/oktatokert/

Városlakóként csodálom és nagy becsben tartom a városon kívül felfedezett vadvirággal teli kaszálókat és réteket, de meg kell mondanom, hogy egyre ritkábban és egyre kevesebbet találok belőlük. A zöld gyepek, egyen parkok és lenyírt árokpartok hadat üzentek a szelíden ringatózó változatos bugájú füvekkel és a tarka-barka vadvirágokkal teli kaszálóknak és réteknek. Minden kerttulajdonos szemében ott látni őszinte rettegést: jaj mi lesz, ha olyan nagy a fű, hogy a fűnyíró már nem viszi majd el??? Hát igen, csak az a baj, hogy a 10 centisben legfeljebb a parlagfű vagy az a fránya kerekrepkény képes virágozni, más nemigen.

De akkor hol maradnak a fehérszirmú margaréták, a kékszínű zsályák, a sárga boglárkák, a lilás ördögszemek vagy a láthatatlanul is csodás, barnás-rózsaszínes bugájú füvek? Régen a hagyományos kaszálás és a szénagyűjtés ritmusa lehetővé tette, hogy a rétek növényei az életciklusuknak megfelelően szárba szökjenek, megnőjjenek, virágba boruljanak és elszórják a magjaikat a következő évre.
Úgy néz ki, hogy a kaszálás nélküli kényelem és a divat lassanként eltűnteti a virágos, élettel teli réteket.
Ha mégis rábukkanunk most, június közepén egy még le nem kaszált, virágokkal, méhekkel és pillangókkal teli rétre és akkora a szerencsénk, hogy ez az úttól, portól, egyéb szennyezéstől távol van, vegyük elő bátran a kosarunkat és a metszőollónkat, hiszen vannak a kezdők számára is jól felismerhető, biztonsággal szedhető gyógynövények:
Az egyik ilyen mindjárt a rétek, legelők leggyakoribb növénye a fehérszínű cickafark. Csodás növény!
Általában csoportosan találjuk, elszórva a fű között vagy az árokszéleken. A virágzó hajtásvéget óvatosan metsszük le, majd szárítsuk meg rekeszekben, árnyékos, jól szellőző helyen (sosem a tűző napon!). Többször forgassuk, ellenőrizzük, hogy tényleg egyenletesen szárad-e, majd ha kész, a szárított virágzatot papírdobozban tároljuk. Teája sok nehéz napon jól jöhet: 


Lehet, hogy az alábbi növényre sokan rácsodálkoznak , mondván, hogy jééé hát ezt ismerem, ez egy gaz! Minden árokparton van ilyen. Pedig ez is gyógynövény és nem is akármilyen, ahogyan a neve is mutatja ugyanis Orvosi somkórónak hívják.

Virágzáskor gyűjtsük ezt is, ollóval levágva a virágzó hajtásvéget és szárítsuk meg. Erősíti az érfalakat, segít enyhíteni a viszeresek panaszait.


Most gyűjthetjük az álmatlanságot, depressziót enyhítő orbáncfüvet, hiszen most virágzik ez is.

Egyet viszont mindenképpen fogadjunk meg: bármelyik növényt gyűjtsük is, ne csak magunkra gondoljunk! Mindig hagyjunk ott virágzó növényeket a rovarok és a magok kedvéért, és soha még véletlenül se húzzuk ki tövestül! A növény teljes virágzásban úgysem fog meggyökeresedni a kertünkben, viszont ha szerencsénk van a jövő évben is megtaláljuk majd, ha újra felkeressük, ott a természetes élőhelyén.

Ha nem a kertben dolgozom, akkor házat újítok fel, benne többek között a jobb napokat is látott hajópadlót.

Már az első pillanatban feltűnt, hogy ennyire szúrágta deszkákat még nem is láttam soha, az egész csupa apró felszíni labirintus, szeszélyes kacskaringós sor-és mélységi minta, de tudtam azt is, hogy a kicserélését nem bírja el a költségvetés. Semmi gond, kiűzöm guttamási-i a szúgenerációk (száz)ezreit és lefestem fehérre a hajópadlót. A fehér hajópadló maga lesz a megvalósult álom: világosítja a teret és a vastag festékréteg jótékonyan eltakarja az évszázados szútevékenység áldásos eredményeit.

Jól hangzott a terv, egészen addig, míg az első lépéshez el nem hívtam egy parkettás mestert: a szegélyléc felszedéshez és a  lecsiszoláshoz. Előadtam neki a nagyszabású tervem, erre ő ennyit válaszolt: "Asszonyom, 43 éve űzöm az ipart, de jól sikerült fehér hajópadlót még nem láttam. Vagy felcsípi a festéket a lakk vagy az egész be fog sárgulni vagy mind a kettő. Csinálja csak nyugodtan, csak aztán nehogy a végén majd megint csiszolás legyen belőle...." Ennyi volt a biztatás tőle. Próbáltam még egy-két titkot kicsiholni belőle: ha mégis, akkor milyen festékkel meg lakkal érdemes? Milyen henger...stb.? De nem jutottunk előre. Arra, hogy najó, akkor majd utánanézek az interneten, csak sokat mondóan rám nézett, hogy "Na persze, biztos az interneten is meg lehet tanulni a szakmát...." Felcsiszolt aztán elment, ott hagyott még egy nagy adag leszabatlan szegélylécet a szoba közepén.

És akkor mostantól az internet és a saját tapasztalat a szakmáról:

1. Bombabiztos szúölés: Nem tudom, hogy van-e ilyen. Az élet és a szúk döntik majd el. Kétfélét találtam a neten: létezik egy bio szúölő szer, nagyon szimpatikus, nagyon drága és nem találtam hozzá olyan felhasználói tapasztalatot, hogy egészen biztosan működik-e. Maradt a másik lehetőség: a Xylamon szúölő szer, kétszer, hengerrel. A széleit pedig ecsettel, jól átitattam az egész felcsiszolt padló felületet.
2. Fehér szín: sima, oldószeres Trikolor fehérszínű kerítés festéket használtam, arra gondolva, hogyha kint a kerítésen jó, akkor bent a padlón is viszonylag ellenálló lesz. Kétszer kentem át, a széleit és a sarkokat szintén ecsettel (Miután külön-külön szálanként lefestettem előre a szegélyléceket és egy kedves barátommal precízen méretre vágva felszögeltük őket. Akinek nincs ilyen barátja, sürgősen szerezzen be egyet, mert különben az egész dolog esélytelen!) A padló gyönyörű vakító fehér lett, minden álmom teljesült: világos szoba, csodás fehér padló, szúk ha élnek még, halálra válva kucorognak a mélységben és lehet, hogy soha többé nem mernek majd feljönni.
3. Besárgulás 1.: Megmondom őszintén, hogy egész idő alatt vártam rá, mert ezt a bizonyos besárgulást annyian emlegették, akiknek volt valamilyen közül a parkettához. Először azt gondoltam (néhai kémai faktosként), hogy biztosan a parkettában lévő egyik titkos összetevő fog alattomosan reakcióba lépni a fehér festékkel és a sárgulás az éj és a száradás leple alatt, orvul  fog majd bekövetkezni. Két nap múlva félve nyitottam be a házba, de a parketta még mindig csodás fehér színben ragyogott. 
4. Lakkozás: előrebocsátom, hogy én még sosem láttam (egészen mostanáig) közelről parketta lakkot. Ki is hagytam volna az egészet, de valahogyan meg kell védeni a csodás fehér padlót, így ezt persze nem mertem megtenni. Megtanultam, hogy min. kétféle festék és lakk típus létezik: a vizes bázisú és az oldószeres (ezen belül is van többféle-fajta:((. Mivel én oldószeres festéket használtam, egyértelmű volt, hogy azonos bázisú lakkot kell használnom majd (hoppá a kémia tudás!!!). Azt gondolom, hogy ez eléggé fontos információ lehet, a festékek és lakkok világában, de a gyártók nem így! Az OBI-ban (két eladó+én) húsz perces olvasgatás következett a 4-es betűméretű szlovák, szlovén, lengyel, román szövegek alatt, míg a szerényen meglapuló magyarkát megtaláltuk. Na most az, hogy oldószeres vagy vizes bázisú még ilyenkor sincs rajta egyértelműen, viszont vannak rá utaló jelek. Csak ki kell tudni olvasni ezekből és vinni kell az olvasó szemüveget! Én végül is egy Sadolin típusú, színtelen, magasfényű parketta lakkot vettem. Ha már ennyit dolgozunk vele, hadd ragyogjon az egész!
5. Besárgulás 2.: Amikor már kinyitottam a lakkos dobozt, gyanús volt, hogy most jön a neheze és lehetséges, hogy az  eredmény nem lesz teljesen hófehér? De arra gondoltam a színtelen az színtelen, felkenjük aztán majd a száradás rejtélyes folyamata elveszi azt a sárgás-barnás színét, ami már a kinyitáskor is eléggé feltűnő és a fehérre festett padlón remekül érvényesül. Rájöttem arra is, hogy bár az ember szeretné vastagon, földrengés biztosra lakkozni a padlóját, de ezt a késztetést le kell győznie. A szabály: vékonyan és többször! mert így szebben meg lehet csinálni. De fájdalom, ez a taktika sem segített a ronda sárgás  színen, ami felé haladtunk: a gyönyörű fehér padló és én. Egy egész napig a parkettás "én megmondtam előre!" arca lebegett előttem és csak arra tudtam gondolni, hogy bár a mesterember nem nyelvész, de ez nem besárgul, hanem mivel sárga az átlátszó lakk színe, egészen egyszerűen megfogja és átszínezi a felületét!!!! Ha ezt valaki nekem értelmesen elmagyarázta volna előre, akkor addig keresek, amíg fehér padlóra való, egészen biztosan színtelen lakkot nem találok. De most már mindegy!

6. Antikolt vagy hófehér???: egyértelmű, hogy az antikolt szót a barátaim találták ki biztatásul a ronda helyett, amikor látták, hogy mennyire el vagyok keseredve. Nekem viszont nem antikolt, hanem olyan fehér kell, mint a festés előtt volt. És ekkor hirtelen megvilágosodtam. Előttem állt a fehér festék maradék és a lakkos doboz. Azonos bázisú anyagok, muszáj, hogy jól keveredjenek! Nincsen veszteni valóm! Összeöntöttem a lakkot és a fehér festéket és megráztam. Elkeveredtek:) Átkentem a padlómat,  csillogó HÓFEHÉR LETT!!!!!

Most még szárad, de érzem, hogy én nyertem:))))!!!!!

Számomra a szép gyep biztosan nem az angol típusú smaragd zöld, minden-szála-egyforma fajta. Az egy nap alatt gyepszőnyeg csíkokkal sűrűn leterített “fast”-füvesítés pedig végleg nem az. Ezért aztán évről-évre meglepődöm rajta, hogy minden későbbi megpróbáltatása ellenére még mindig mekkora a rajongó tábora a garantáltan pitypang és minden más “giz-gaz”mentesített, állandóan öntözendő, de mégis kisárguló, hálátlan fűrengetegnek.
Lehet, hogy nehéz munka lesz, de megpróbálom növelni a gyepellenes tábor önbizalmát a saját tapasztalataimmal e téren.
Be kell ismernem, hogy jó néhány éve én is hittem abban, hogy minden valamire való családi ház udvarának gyeppel kell rendelkeznie,
a) mert gyorsan megvagyunk vele, aztán csak nő,
b) mert fenntartani egyszerű és problémamentes (csak nyírni kell, de ez ugyebár férfi munka),
c) meg hogy hasznos is, mert legalább lesz hol játszania a gyereknek.

A végével kezdem: a gyerek (és ha van ugyebár a kutya) legtöbbször a szomszédban, vagy éppen, hogy nem a gyepen akar játszani. Nem olcsó és egyáltalán nem egyszerű egy homogén, nem a mi éghajlatunkhoz passzoló gyepet fenntartani és ha tényleg hosszú távban gondolkodunk, bizony a telepítése sem olyan egyszerű és pláne nem könnyű feladat.
A rendkívűl látványos, de egyáltalán nem olcsó gyepszőnyeggel a legnagyobb probléma, hogy tényleg szőnyegként viselkedik és csak a legritkább és legszerencsésebb esetben lép szorosabb kapcsolatba az alatta (remélhetőleg szakszerűen) előkészített talajjal. A szerencsétlenebb szituáció az, hogy a leterítést követő, a mi viszonyaink között megszokott több hetes hőségben a szerencsétlen fűszálak a keskeny talajcsíkocskában pillanatok alatt kiszáradnak és sűrű zöld helyett ritkás-sárga színt vesznek fel. Kitartás és áldozatos öntözés kell ahhoz, hogy az effajta módon telepített gyepszőnyeg tényleg szerves részévé váljon környezetünknek.

A klasszikus módon telepített, vetett gyep az első évben látszólag egységes, szép zöld felülettel örvendezteti meg azt a szerencsést, aki egész nyáron öntözgeti és nyírogatja. Az első igazságtalanság a következő évben éri a gyep-gazdát, ugyanis mindenféle nemkívánatos jövevények kezdenek kihajtani az előző évben odafújt magvakból. Ebben is élen jár mindenki nagy kedvence: a pongyola pitypang vagy Taraxacum officinale (megjegyzem egyébként rendkívűl hasznos, sokoldalú növény:)). A lelkesebbje ilyenkor felveszi a kesztyűt és vagy kézi erővel vagy a kémia csodálatos vívmányait felhasználva irtani kezdi. Aztán a lelkesedés fogyatkozik és általában a pitypang győz. Főleg, ha további támogatók érkeznek a rendkívűl szapora kis lilácska kerek repkények, kecses kis pásztortáskák vagy a szétterülő útifüvek személyében.
Harmadik évben a gyep, lassanként olyanná változik, amilyennek normális esetben lennie kellene: messziről szemlélve talán homogén, de közelről sokféle növény életterévé, amelyek a nyírás gyakoriságától és az egyéb adottságoktól függően hódítják vissza a saját életterüket. Ha virágoznak, megjelennek rajtuk a méhecskék, a lepkék, meg számtalan rovar és a gyep egy gyönyörűen pompázó, élő szőnyeggé változik. Legalábbis az én szememben.

Ha merészebbek vagyunk és vannak emlékeink gyermekkorunk margarétás- búzavirágos-pipacsos-boglárkás rétjeiről, akkor következő évben tovább fejleszthetjük tűrőképességünket. Ne vágjuk le hetente a füvet! A réti növények nem tűrik a gyakori nyírást, több időre van szükségük, míg megnőnek, virágba borulnak majd elvetik a magjaikat az elkövetkezendő évekre.
Hagyományosan a réteket persze kaszálják, miután derékig megnőttek (egyszer május végén vagy júniusban, majd a csapadék mennyiségétől függően még vagy kétszer a nyár folyamán). Rétet kaszálni nem egyszerű, viszont a szélben hullámzó füvek és virágok csodás látványa segíthet az elszántság növelésében.

Nálam ez a harmadik év, hogy nem kezdjük el lázasan nyírni már áprilisban a füvet, hanem türelmesen várunk és örülünk minden új és régi jövevénynek: a két éve betelepített és azóta szaporodó margitvirágnak (margaréta), a sötétkék mezei zsályáknak, a rózsaszínű csillagfürtnek, a fehér cickafarknak (amelynek a virágját gyűjteni is lehet mert gyógynövény) a sárga orvosi somkórónak (szintén!) és az évről évre érkező, megannyi új jövevénynek.

Egyetlen ösvényt vágunk csupán, ami felfedezésre hívogatva kanyarog be a fák közé. Júniusban aztán néhány reggelt szánok rá és lesarlózom az egészet. A terület nem túl nagy, nem is túl kicsi, a kaszát még nem mertem kipróbálni, mert első látásra kissé barátságtalannak tűnik, a sarló viszont remekül izmosítja az ezidáig nem nagyon létezett alkar izmaimat. Ezek a hagyományos formái a fűvágásnak sokkal kíméletesebbek a növényhez, nem vágják le egészen a talaj szintjéig a szárakat és hagyják szépen kiperegni a magokat, hogy azok a következő évben is kikelhessenek. A levágott füvet persze össze is kell gyűjteni, aztán ha nincsenek állataink, amik megegyék, mehet a komposztra. A mi udvarunk első része így lett rét, a hátsó ágyások körüli pedig maradt nyírott “gyep”.

Csak még egy utolsó jó tanács, aki ezután is a jól nyírt, zöld felületre esküsznek. Ne kövessük el azt a hibát, hogy engedve a kényelmességnek, fűgyűjtő nélkül nyírjuk a füvet. A lenyírt, összemetélt fű a tévhitekkel ellentétben nem tesz jót a fűnek, nem bomlik le, sőt hosszú távon sűrű szövedéket alkot, magában tartja a nedvességet, akár a szivacs és kiválóan előkészíti a terepet a mohafélék megtelepedésének, amik aztán néhány év alatt teljességgel birtokba veszik a gyepet.
Az összegyűjtött füvet többféle dologra is használhatjuk: betehetjük a komposztálóba és remek komposzt lesz belőle, de ha van egy kis konyhakertünk, terítsük az ágyásokra, a kikelt növényeink köré. A levágott fű árnyékolja a talajt, hosszabb ideig benntartja a nedvességet a talajban, és ha nem is akadályozza meg ugyan a gazosodást, rábírja a nemkívánatos növénykéket, hogy hosszabb-gyengébb szárakat növesszenek, így aztán könnyebb lesz kihúzkodni őket.

Ime egy  kép a levágott fűvel mulcsozott ágyásaimról:

Tudom, kétféle iskolai menzán felnövekedett ember van: aki mindezek ellenére imádja a spenótot és aki örökre, őszintén viszolyog tőle. Hálás vagyok a sorsnak, hogy én még mindig az első fajtához tartozom: minden formájában rajongok érte. De a legislegislegigazibb az anyukám-féle: fokhagymás, tejben áztatott zsemlés, tükörtojásos, nyami:)))

A spenótot nagyon szeretem termeszteni is, nem bonyolult növény, csak néhány dologra kell odafigyelni. A mostani a képen egy őszi vetés, matador fajta "eredménye" látható. Ősszel vetve szabad földben áttelelt és mostanra csodálatos, zsebkendőnyi leveleket növesztett.

A spenótot a mi időjárási lehetőségeinket figyelembe véve kétszer érdemes igazán vetni: ősszel és kora tavasszal. Vannak évek, amikor már az augusztus 20-i tűzijátékkal elkezdődik az "ősz", lehűl és esősre fordul az idő. Ez a spenót kedvenc időszaka. Ekkor kell hip-hop, a lehető leggyorsabban elvetni. Ha teleltetni is akarjuk, akkori a későbbi vetés a jobb: valamikor október környékén.

A másik fontos hír, hogy ami a spenótra nézve nem túl hízelgő, hogy sajna talajszipolyozó növény. Ez a kis genetikai rendellenessége bár nem vet rá túl jó fényt, csupán annyit jelent, hogy tápanyagban gazdag talajba kell vetni illetve a kiszedése után a felvett tápanyagot vissza kell pótolni (például jó sok kerti komposzttal vagy a lerakatokban található komposztált marhatrágyával).

Ha a telet nem rögtön a nyár követi, akkor sikeres lesz a kora tavaszi vetés is (minél korábban annál jobb). Március elején vetjük, áprilisban már biztosan szedhetjük róla a zsenge, zöld leveleket. Azt, hogy túlságosan melege van, a spenót úgy jelzi, hogy buján burjánzó, bodros zöld  levelek helyett, minden egyes tövecske szárat növeszt, virágzik és "magba megy". Vannak persze praktikák, amivel lehet próbálkozni, hogy eltérítsük ettől: ez az öntözés és a magszárak kitördelése, de ha a meleg tartósan megmarad, akkor a spenótunkat nem nagyon fogjuk jobb belátásra bírni. Mehet a tyúkoknak az egész. (Tiszta szerencse, hogy az ő őszinte spenót-imádatukat nem ronthatja el semmi.)

A spenót a vetésforgóban igazi elővetemény. Ha a spenótos ágyást felszámoljuk és előkészítjük egy újabb növénynek, érdemes utána alacsonyabb tápanyagigényűt vagy nitrogén megkötő pillangóst vetni: én például, ha a matadoromat kiszedtem, babot vetek majd utána (sárga hüvelyű "guggon ülőt".)

Sok olyan gyógynövény van, amelyeknél a friss hajtásokban koncentrálódik a hatóanyag, ezért ezeket még az első virágzás előtt érdemes begyűjteni. Ilyen a csalán is.

Köszönhetően az áprilisi nyárnak villámgyorsan megnőttek a friss hajtások, ideje őket levágni és feldolgozni. A csalán hajtások gyűjtése nem annyira bonyolult, mint amennyire elszántságot (vagy kertészkesztyűt igénylő) dolog. Fogunk egy kosarat, meg egy metszőollót és türelmesen lemetszegetjük a szép, friss hajtásokat.

Az én trükköm, hogy a felső levelesebb részt és a hajtásvéget külön gyűjtöm teának, de egy következő mozdulattal teljesen visszavágom a növényt a tövéig. A leveles szárakat beáztatom az öntözővizes edénybe. A mindent átható illat mutatja majd, mikortól érdemes öntözni vele:) Én ettől kezdve ezzel öntözöm a palántákat és az összes többi növényemet is. 

A visszavágással egyszersmind megújítjuk a csalántövet, arra kényszerítjük, hogy újra hajtani kezdjen, így újabb friss hajtásokat nyerünk majd néhány héten belül.

Teának én csak az első tavaszi (a legerőteljesebb) adagot gyűjtöm, de öntözéshez a következő generációkat is nyugodtan használhatjuk. A friss leveleket és hajtásvégeket óvatosan lemosom, lecsepegtetem, ha kell tovább darabolom és levegős helyen (nem tűző napon!) megszárítom. A bedobozoláskor fontos ráírni a gyűjtés évét és például a tavaszi tisztítókúrához elhasználni a tavalyit. A teakészítéshez és a kúrához mindenkinek szívből ajánlom Gyuri bácsi tanácsait.

Még az ősszel történt, hogy három évnyi biztonságos kerítéshasználat után (tyúkok bent-én kint), úgy döntöttem végleg megbízom bennük és kibővítem az udvarukat.Hozzá is kerekítettem egy csinos, vadregényes részt a fennhatóságuk alatt állóhoz csupán egy méter magas, könnyed kis kerítéssel és vágtam egy átjárót a régire (duplán megerősített cirka 195 magas), hogy hadd kalandozzanak kedvükre a csalitosban.

Igazán boldognak és elégedettnek látszottak a bővítéssel, attól fogva szinte nem is használták a régi udvarukat. Reggel, amint egymás után kisorjáztak az óljukból, egész napra bevették magukat a bokrosba, csakis enni és inni jöttek elő, mert én továbbra is ragaszkodtam a megszokott rendhez: az etető meg az itató álljon csak az eredeti helyen. 

Tavasszal úgy egy hete, amikor délután hazaszaladtam valamiért, arra figyeltem fel, hogy az egyik fehér tyúk kint peckezik az udvarban, kivülről párhuzamosan a kerítéssel, hanyagul tudatva a bent lévőkkel: ugyan van itt kutya, meg kerítés, meg mindenféle szabály, de én azért kint vagyok....

Kétségbeesetten keresgéltem, hogy hol lyukadhatott ki a kerítés és jött elő a fehér dög. Naná, hogy rohannom kellett volna tovább és most tessék, vigyázhatok, hogy csak nehogy hirtelen mozdulatot tegyek és megijesszem szegényt. Türelem, nagy levegő, meggyőzés és extra mag-szórás segített: a tyúk a nyitott ajtón át nagy kegyesen visszakormányozta magát a többiekhez... és persze elmesélte nekik, hogy na jó, most az egyszer az okos tyúk enged....!

Aztán napokig nem történt semmi rendkívüli, tyúkok bent, én és kutya kint, időnként morog és megugat. Mígnem egy szép napsütéses napon tisztes tyúklátótávolságon kívülről arra leszek figyelmes, hogy a fehér tyúk egy elegáns szárnylendítéssel fent terem a kerítés tetején. Hinta erre- hinta arra, szétnéz, nincs senki...így kecsesen kihuppan az udvarra. A többiek persze figyelik. 

Jól van, gondoltam, ha nincs lyuk, csak szándékos elkövetés, akkor ha megtalál a kutya az a te bajon lesz, majd visszamész, ahogy tudsz vagy ahogy kijöttél. Végre Pannika is felfigyel arra, hogy az ő udvarán történik valami rendkívüli és (ugyan nem eltúlozva a tempót) odarohan, a tyúk pedig mint egy fehér hópihe (na jó, egy kövér) visszalibben a kerítésen, a túloldalról elégedettem vigyorog, majd eltűnik a bokrok alatt.

A tyúk expedíció ma érte el a tetőfokot. A férjem délután egyszer csak hív: "Te, az összes tyúk kint van az udvarban!" Erre én: "Csald el gyorsan a kutyát, nehogy bántsa őket!" Majd ő: "De hát a kutya egész nap velük volt!"

Ezek után joggal bíztam benne, hogy a fehér tyúkprofesszor azt is megtanította nekik, hogyan kell hazamenni sötétedésre. Mit mondjak? 70-30% nem olyan rossz arány. Szürkületkor hét tyúk az ólban is volt, a nyolcadik viszont úgy döntött ő mostantól a garázsban alszik majd, és ahogy észrevett még jobban iparkodott megvalósítani ezt a tervét (úgy húztam ki az utolsó pillanatban egy doboz alól). A két legkövérebb fekete-fehér pöttyös pedig elégedetten egyensúlyozott a kerti padunk támláján, szerencsére már félálomban, így remélhetőleg nem is emlékeznek majd rá, hogy egyszer kint jártak és majdnem ott is aludtak a birtokon.

Mindenesetre az átjárót befalaztam (helyesebben: tyúkdrótoztam), a bizalom megszűnt és egy kiadós kerítés magasítás nélkül nem is fog visszatérni egyhamar.

Az új birtokom legszebb része a most, kora tavasszal a két domb között üdén csörgedező patak, az öreg terméskő híddal és a körös-körül frissen zöldülő  kora tavaszi árokparttal. Zsombi fiam szerint pont olyan mint a Gyűrűk urában a megye. És ez nagy dicséret! Ez a gyönyörű látvány el is indította a fantáziám egy természetes, dús, vízparti növényvilág kialakításáról, ami önmagában is egy valódi ökológiai csoda.

Vannak növények, amik maguktól megtelepszenek az árok vagy patak partokon, de persze finoman befolyásolni is lehet, hogy látványos, sokszínű vízpartunk legyen. Az árok partok betelepítése összetett feladat, vannak olyan vízkedvelő növények, amelyek állandó nedvességet, vizes területet igényelnek, de vannak olyanok is, amik a szárazon, árnyékban vagy félárnyékban érzik jól magukat, a párásabb, nedves helyen. Fontos felmérni a telepítés előtt, hogy a patakunknak állandó vagy időszakos-e a vízhozama.

Újsütetű tulajdonosként úgy döntöttem, hogy ebben az évben megfigyelem, mekkora az én kis patakom vízhozama, átfolyási sebessége, és majd csak ezután, jövőre kezdem vízben élő növényekkel betelepíteni.

A patak parti növényvilág kialakítása viszont legalább ennyire izgalmas feladat. Általában buja, dús vegetáció jellemzi, így kertünk látványos része lehet. Fontosnak tartom viszont, hogy ha szeretnénk is néhány dísznövényt becsempészni, hagyjunk helyet és teret a természetesen előforduló növényeknek! Próbáljuk meg türelemmel és szeretettel alakítgatni, hogy része legyen a természetes összképnek. Ha például méreteiket figyelembe véve , lépcsőzetesen alakítjuk ki a növényeket, akkor látványukban több szögből vagy távolról is egyszerre gyönyörködhetünk. A parti zóna szélén, a pataktól legtávolabb eső részein először az alacsonyabb növésű növényeket használjuk, mint például a saláta boglárka, az árvacsalán- és gólyaorr félék, a vérehulló fecskefű, vagy például édesanyám egyik kedvence a kora tavasszal virító, szívvidító napsárga martilapu.

Közepes és magas növésű parti növények lehetnek a csalán, a fekete nadálytő, a magasabb növésű boglárka félék, a látványos sásliliomok (ha természetes hatású patakpartot akarunk, akkor a visszafogottabb fajtákat javaslom), a lilás virágú réti füzény, a kecses macskagyökér, robosztus méretű angelika vagy a könnyedebb turbolya félék.

Én feltétlenül a természetes hatás híve vagyok, így a virágzó növények közül a visszafogottabb színűeket szeretem, a fehéreket, sárgákat, halvány zöldeseket, de emellett vannak növények, amik nemcsak a virágukkal, hanem a leveleik formájával és színeivel díszítenek. A frissen telepített patakpart két-három éven belül lesz gyönyörű buja, ha az elültetett növények elterjednek, természetes hatású foltokat, nagyobb telepeket képeznek.

A lágyszárú növények közé, ha még nincsenek, mindenképpen ültessünk fákat is! A vízpartról mindenkinek eszébe jutnak a fűzek. Könnyen megerednek és gyorsan nőnek, hamar benépesítik a patakpartot. Az én patakomat elöregedett szilvafa sor szegélyezi. Mielőtt majd végleg kivágnám őket, már most elkezdtem fiatal fákkal pótolni a majdani elvesztésüket. Emellett mindenképpen szeretnék fűzféléket is ültetni, leginkább cserje méretűeket a vesszőjükért és néhányat a kora tavasszal virító barkájáért. Amint a növényzet benépesíti az árokpartot, szinte észrevétlenül beköltöznek azok az állatok is, amik itt érzik jól magukat.

A patakokról és csatorna partokról az is eszembe jutott, amit évek óta látok a kertvárosi, családi házakkal övezett másik lakóhelyemen: hogy a közös árokpartok, inkább afféle sorscsapást, helyenként ingyenes komposzt vagy szemét (!) lerakó helyet:((( jelentenek, mintsem, hogy ökológia varázslatot látnák benne az ott lakók.

Minden tavasszal végignézem, ahogy  újabb és újabb, szebbnél szebb vízparti növény fajok tűnnek fel, életre kell az árokpart, hogy aztán a teljes virágzásban a közterület fenntartók egyetlen tarvágássál eltűntessék a rózsaszínben pompázó virágkákát, az apró fehér virágú vízi hídőrt, a sárga boglárkát és a gyógyító fekete nadálytövet. Persze tudom, a feladat: tisztán tartani az árkokat! Többször gondoltam már, arra, hogyha írnék egy levelet a megfelelő helyre és leírnám, hogy az árokpart maga a nagy lehetőség, közös kincs nem pedig pontenciális dugulásforrás, talán megmenthetném ezeket a növényeket és akkor mindenki gyönyörködhetne bennük meg a vizet kedvelő állatokban is, tavasszal a fészkelő helyet kereső vadkacsákban, nyáron a köveken napozó kecskebékákban és a fürge vízi siklóban vagy a rezzenéstelenül ácsorgó szürke gémben. De aztán mégsem teszem...

Lehet, hogy a másik végén kellene elkezdeni. Talán az árokpart mellett lakókkal kellene megismertetni, hogy mekkora kincs is van a kerítésük külső oldalán. Furcsa emberek vagyunk, ha a kerítésünkön kívül esik valami, akkor az sokszor már nem is érték, csak plusz munkát jelentő probléma forrás. És az élesen zúgó motoros fűkaszák egy délután letarolják azokat a növényeket, amikért ha például az udvarunkba kerti tavat építtetünk, súlyos összegeket is hajlandók vagyunk kifizetni a tóépítőnek. 

Szerintem örökbe kellene fogadnunk az árokpartokat, mindenki gyönyörűségére tisztán tartanunk, védeni az ott kialakuló életközösséget, gyönyörködni bennük és szeretni őket. 

Ilyenkor már mindenkiben tetőfokára hág az elfojtott kertimádat, a boltokat elönti a vetőmag özön és hajrá, az ember lánya a legnaposabb ablakában boldogan nekilát palántát nevelni. Igazán sajnálom:((( de az én tapasztalataim azt mutatják, hogy érdemes még várni egy kicsit, hiszen számoljunk csak visszafelé! A legtöbb palántaféle kiültetési ideje május eleje-közepe-vége, ha biztosra akarunk menni és nem bízunk még 100%-ig a globális felmelegedésben. Ez azt jelenti, hogy amit most elvetünk 10 nap- két hét alatt kikel, kezdetben reményteljesen növekszik, de aztán még majd egy hónapot nyurgul az ablakban és a végén kidől vagy kiültetésre alkalmatlan növényszövevénnyé válik.

Szóval az első jó tanács: még egy kis türelem, tervezgetés, magbeszerzés, de a májusi palánták vetése ráér március közepén. Addig is, ha szép az idő lehet kezdeni az előveteményekkel a kertészkedést.

A második: A szobai, rendszerint túl meleg, nem egyenletes napsütéssel ellátott helyek hosszú távon nem alkalmasak a palánta nevelésre. Ha valaki mindenképpen meg szeretné próbálni, akkor inkább a nem agyonfűtött, üvegezett verandán vagy a szép, napos lépcsőházban kísérletezzen.

Harmadik: kezdetnek nagyon hasznosak az ún. ültetőládák, érdemes ilyeneket beszerezni, mivel több évig is lehet használni őket. Először is az ültetőládába egyenletesen el lehet oszlatni a palánta földet, egyenletesen lehet vetni a magot, ha ügyesek vagyunk és öntözni a kis növényeket. Ha rendesen feltöltöttük, akkor a láda széle nem árnyékolja úgy le a növénykéket, mint sok esetben tapasztaljuk ezt a cserépbe vetésnél. Emellett az ültetőládákat könnyű mozgatni, ha át kell pl. napfényesebb helyre/árnyékba vagy később szabad levegőre telepíteni őket, szemben a csak külön-külön mozgatható cserepekkel.

Negyedik: a palánta földjénél a legfontosabb szempont, hogy megfelelően morzsalékos legyen, sose álljon össze áthatolhatatlan sziklatömbbé. Ezt többféleképpen is elérhetjük. Vehetünk készen palánta földet. Sajnos azonban az utóbbi időben nagyon különböző a palántaföldek minősége, nem akarok általánosítani, mert biztos vannak kivételek, de túlságosan tőzegesek és előre bekeverik őket műtrágyával. A műtrágya használata nemcsak, hogy nem fér össze a bio szemlélettel, de ha helyes arányú földkeveréket állítunk össze, akkor tökéletesen szükségtelen!!! Mindig olvassuk el, ha kinéztünk egy földkeveréket, hogy mit írtak a hátuljára és ha egy mini Mengyelejev-mutáció van rajta, akkor ne vegyük meg!

Szerintem a jó földkeverék így néz ki: kerti komposzt (nem lehet túl adagolni, annyi amennyi csak van!) átválogatva vagy átszitálva a nagyobb darabok miatt, nyugodtan bele lehet keverni a tavalyi palántaföldet, ha az már jó minőségű volt, hozzászitált alginitet a jó ásványi anyag ellátottság és a talajszerkezet miatt. Morzsolgassuk, kevergessük a kezünkkel, ha nekünk jól esik benne turkálni, akkor jól fogják érezni magukat benne a növények.

Ötödik: a magvetés az apróbb magok esetében mindig sűrű lesz, így később egyelni kell, mert különben nem fognak szépen nőni a növények, ráadásul a túlságosan sűrű palánta-dzsungel fogékonyabb lesz a fertőzésekre. Lehet (már több helyen kapható is) vetőmag szalagot készíteni: a vékony (természetes anyagú!) csomagoló papír csíkra háztartási keményítőből készített ragasztóval, megfelelő tőtávolságra a magokat egyesével felragasztani. Jó kis móka ez, hosszú téli estékre. Ha nem szeretnénk ezzel bíbelődni, akkor próbáljuk meg nagyon türelmesen, egyesével vetni a magokat!

Hatodik: léteznek még különböző nagyságú palántázó cserepek is. Az én eddigi praxisomban a leghasznosabbak a kisméretű, tálcaszerűen kialakítottak voltak. A legkisebb méretűekbe akár közvetlenül is lehet vetni a magot vagy a már kikelt növénykéket átültetni, amikor muszáj már az ültetőtálcából szétültetni őket. Fontos szabály, hogy nem szabad elsőre túl nagy méretűt használni, mert a kikelő palánta-növénykének nagy erőfeszítésébe kerülne az aránytalan földtömeget átszőnie. Csakis lépésről-lépésre szabad haladni a méretekben!

Hetedik: ha már saját palántát nevelek, akkor legyen olyan a növény, ami mag korában sem találkozott semmiféle méreggel. Ennek pedig a záloga, hogy olvassuk el, mi áll a zacskón, és ha azt látjuk, hogy a mag csávázott (kötelezően fel vannak tűntetve a csávázószerek), inkább ne vegyük meg. Én még soha, de soha nem tapasztaltam, hogy a csávázatlan magok rosszabbul keltek volna, vagy hogy a későbbiekben valamilyen betegség támadta volna meg a növényt.

Nyolcadik: táblácskákra felírni alkoholos filccel, hogy hova mit vetettünk! Én már többször voltam nagyon biztos benne, hogy simán megjegyeztem mit hova vetettem, két egész nap múlváig.  Különösképpen ha fontos nekünk, hogy pl. melyik tálcában melyik fajta paradicsom palánta fejlődik, írjuk csak szépen oda a sor végére, hogy milyen magot vetettünk.

Kilencedik: öntözés!!! Ha eltökéltük magunkat, hogy palántát fogunk nevelni, akkor fájdalom(!) ezzel bizony naponta foglalkozni kell. Először bemelegítésképpen: soha nem hagyhatjuk kiszáradni a magvetést, a földnek folyamatosan nedvesnek (de nem tocsogósan mocsarasnak!!!) kell lennie. Erről jut eszembe, hogy a lépcsőházi palánta aktivistáknak a felesleges, kifolyó víz felfogásáról is gondoskodnia kell vagy egyszerűen két hónapra átvenni a takarítást az emeleten ;)

Később persze a kikelő növényeket is folyamatosan öntöznünk kell, lágy esőztetéssel (olyan kannából amin a rózsa rajta van). A víz hőmérsékletének meg kell egyeznie annak a helynek a hőmérsékletével, ahol a palánták vannak. Célszerű tehát egy nagy edényt mindig után töltve az öntözések után, befogni erre a célra. Én a kezdetektől áztatok be csalánt is az öntözővízbe (sok sikert és türelmes szomszédokat  a lépcsőházas kertészeknek :))) és ennek a levével öntözöm a növényeket,  immunerősítőnek és fertőzés távol tartónak  csodálatosan bevált.

Tizedik: a szellőztetés. Az erős napsütéstől túlhevült verandákat, üvegházakat szellőztetni kell, ha nem akarjuk, hogy a palántáink hőgutában szenvedjenek. Reggel kinyit - este becsuk, főleg ha az éjszaka még túl hideg!

Lehet, hogy  leírva soknak tűnik a jó tanács, de igazából minden fáradtságot megér, ahogyan napról-napra növekszenek, fejlődnek a saját kis növényeink, nem beszélve arról, amikor egész nyáron át a végleges helyükön, a kertünkben díszlenek!

A februári kertészkedést a lelkem mélyén egyfajta bónusznak tekintem, aminek mindenféle kötelezettség nélkül, felhőtlenül lehet örülni, mert vagy bejön vagy nem. Összehasonlítva példának okáért a májusival, amikor ez ember lányát már egyfajta belső kényszer űzi, hogy gyerünk-gyerünk ültessünk, kapáljunk, gazoljunk, öntözzünk, mert nyakunkon a kertszezon.
Szóval a februári nálam rendszerint úgy indul, hogy csak kinézek egy kicsit hátra…a kertbe, aztán megérzem azt a bizonyos “tavasz szagot” és azonnal kint is ragadok.
Tegnap délután is, ez történt. Csak körülnéztem egy kicsit, aztán szedtem tyúkhúrt a tyúkoknak. Persze kapával és aztán a kapa ott is ragadt a kezemben.

Arra gondoltam, hogy na jó, annyival is előrébb vagyok, ha kitakarítom az üvegházat, kihordom a régi földet és előkészítem polcokat meg az ültető rekeszeket. Elkezdtem összekeverni a palántaföldet a most hozott alginittal és persze egy is komposzttal. De kellett belőle még. Végül is a komposzt halmot téli dzsekiben is át lehet forgatni, nem kell ahhoz nyári meleg. Így aztán nekiláttam és mire észrevettem, átraktam az egészet. 

A komposzt a mindenem:))) egyszerűen komposzt rajongó vagyok.  Kb. 2-3 év alatt lesz tökéletes. Aztán úgy kell elképzelni, mint a kincskeresést. A halom tetején ott vannak a friss még le nem bomlott szárak, lombok, növényi részek. De a kincs, a csodás érett komposzt az ott van, legalul, ide kell a villával leérni.

Úgy érdemes csinálni, hogy ami még nem jó, nem érett,  az a meglévő halom mellé kerüljön egy olyan helyre, ahová majd az idei zöld nyesedéket, kerti és konyhai komposztálni valót hordjuk, ebből lesz az új komposzt halom a későbbiekben.

A halom, ha frissen bontjuk szét halványan langyos még, morzsalékos, élő, természetes és egészséges anyag. Lazítja a talajt, segíti a talajélet kialakulását, tápanyagot biztosít a növényeknek, szóval egy igazi kincs.

Ha valaki az idéntől gondolkodik komposztáló készítésben, ne habozzon, azonnal kezdjen neki! Keressen egy helyet az udvar sarkában, de a tűző napon! Néhány ásónyomnyit érdemes leásni és kialakítani egy szabályos területet, ahol a komposztáló elhelyezkedik. Többféle komposztálóval próbálkoztam már, de nekem a raklapból körberakott falú jön be, mert egyszerűen megépíthető (csak körberakom és megtámasztom a raklapokat álló helyzetben), ha kell összefogom őket dróttal vagy egyszerű fémpánttal. Ha szét kell szedni, és hozzáférni a terméshez, rendkívüli módon mobil. Félretesszük az oldalát és már hozzá is férünk a szerszámokkal a talicskával pedig be tudunk parkolni:)) Nincs nagyobb kínlódás, amikor a komposztálóhoz nem lehet egy ásóval vagy egy villával kényelmesen hozzáférni, erre mindenképpen figyeljünk.

Még egyszer az aranyszabály a komposzt készítésnél: csak növényi alapú anyagokból: kertben keletkezett: fűnyesedék, kigazolt növények, lomb (érdemes a fűgyűjtős fűnyíróval apróra összezúzni, úgy nem fújja el a szél), ha ágakat nyesünk le, akkor azt aprítóval apró darabokra kell vágni vagy zúzni (mulcs), nyers konyhai maradék (csak növényi!), természetes alapú kartonpapír.

Ezek keverékéből 2-3 év alatt csodálatos komposzt lesz.

Az idén először a málnáim tövéhez kezdtem a komposztot kihordani, hogy aztán majd ásóvillával gyengéden beleforgassuk a földbe. A málna akkor terem szépen, ha tápanyagban dús, leginkább a gazdag erdei talajhoz hasonlító alapot biztosítunk neki. Így biztosan meg fogja hálálni a kora tavaszi gondoskodást.

 A komposztban mint egy természetes rovar wellness központban, gyönyörű kövér cserebogár és egyéb lárvák éldegélnek. Ha megbolygatjuk a kupacot kigurulnak a kövérségtől a lábunk elé. Nálam a két kutyusos háztartásban a tyúkok a saját békességük érdekében eléggé szabályozott körülmények között élnek, így nem tudnak a pajor "gyűjtésbe" közvetlenül  besegíteni, de nincs nagyobb boldogság annál, ha ezeket én összegyűjtöm és az udvarukba beszóróm nekik.

Erről jut eszembe, hogy a tyúktartás dolgot is úgy adagoltam be többek között az ez ügyben nem túl lelkes családomnak, hogy az állati trágya is fontos összetevője a jó minőségű komposztnak. Hát nem mondom, hogy ez volt a legfőbb érv, ami tyúkügyben meggyőzte őket, de tyúkjaim végülis lettek:))) és vannak azóta is.

Nem javaslom azonban, hogy a tyúk, marha- vagy bármilyen egyéb trágyát valaki közvetlenül a növények alá tegye, de rétegezve a komposztálóba a növényi hulladék közé igen (persze csak az egészséges állatét), kiváló komposztot eredményez.

Ha belegondolok ez is egy tökéletes kör az ökológia finom rendszerében, elvetettük a növényt, a szárát vagy a levelét komposztáljuk,  lebomlik aztán újra táplálja a következő nemzedéket, egészséget biztosít a talajnak és nem utolsó sorban csemegét a tyúkoknak, aki szintén besegítenek a komposzt termelésbe.

Már csak egy dolgot szeretnék kérni, szóljon nekik is valaki, hogy itt a tavasz kérem, újra NEKI LEHETNE ÁLLNI TOJNI!!!!

Kép forrása:

https://hu.wikipedia.org/wiki/N%C3%A9met_lazac_ty%C3%BAk

Meg kell mondanom, hogy nekem nincs bajom a fizikai munkával, kifejezetten imádok pl. ásni vagy földet talicskával hordani, a kertem tulajdonképpen az én kondibérletem. Vitán felül a kertészkedés vegytiszta fizikai élvezet: mozgás, természet, izomláz, derékfájás, napfény és jó levegő.  

Mégis van abban valami, hogy lehet nagyon sok, és kevesebb munkával is kertészkedni. Szerintem megoldás kulcsa az állandóság. Az, hogy a kertünk egy jól felépített ökológiai rendszer-e, ahol megvannak az állandó és az évről-évre változó részek valamint, hogy ezek egy jól működő egyensúlyt teremtenek-e.

Egy jól megtervezett, megfelelő arányban állandó és dinamikusan változó elemekből kialakított, rendszerszemléletben működő kert, a megépítésekor ugyan több befektetést és fáradtságot jelent, de ez később bőségesen megtérül, azaz a fenntartása már egyszerűbb lesz.

Hogy hogyan? Íme így:

Kevesebb ásás

Ősszel nincs is miért ásni egy olyan kertben, amelyik sokféle növény társulásából áll, hiszen sok zöldség még javában terem az ágyásokban (pl. saláta félék, kelbimbó, őszi retek, spenót és cékla), az évelők a helyükön (fűszer- és aroma növények, csicsóka), a vegyes bokor szegélyek alján szépen halmozódik az őszi avar, jól áttelelnek majd benne a kerti rovarok és kisebb rágcsálók, a meg nem bolygatott talajban pedig a szintén nagyon fontos giliszták és más egyéb apró talajlakó lények.

Már tavaly tavasszal is felfigyeltem arra, hogy hiszen nekem nem is kell ásnom, mert annyira jó állagú, morzsalékos a talaj. Alapvetően egyetértek azzal a szabállyal, hogy a biokertész nem is igazán ás, mert csak felbolydítja a talajszelvények élővilágát és széttúrja az eszerint beállt, hasznos talajlakó élőlények életterét. Ugyanakkor viszont vannak olyan körülmények (kötött, gyomokkal sűrűn átszőtt talaj), amikor az ásás egyszerűen nem kikerülhető.

Viszont saját példámmal alátámasztva állítom, hogy néhány éves szerves trágyázással és komposzt hozzáadásával (tavasszal és a nyári másodvetések előtt) igazán csodálatos, kézzel morzsolható talajt teremtettem, ahol az  ültetés előtti ásóvillás talajlazítás igen, de az ásás már szükségtelen. 

Épített ágyások

Szeretem a szabályosan megtervezett, szépen megépített kerteket. Ez a gyengém. Ugyanakkor az épített ágyásokat nem kell minden ősszel szétdúlni majd tavasszal újra kialakítani, ezek és a köztük lévő utak képezik az állandóság alapkövét. A vetéseknél érdemes arra figyelni, hogy mi volt bennünk az előző évben és a vetésforgó megtervezésével, más fajta növényt ültetni egy következő évben.

Én az ágyásaimat több évre építem, például, ahogyan az a képen is látszik fűrészmalomban hasított gerendákkal kerítettem körbe őket. A gerendákat lekezeltem és téglára fektettem fel, hogy lassabban korhadjanak el a talajból felszálló és a csapadékból adódó nedvességtől. Legalább ennyire vonz a használt téglából megépített vagy a vesszőből font ágyásszegély. Ha döntünk viszont legyünk egységesek, úgy szebben mutat majd az összkép. 

Gyommentes kerti utak

Gondolom a kerti utak gazolása mindenkinél szerepel a toplistás tevékenységek között. Ha az ágyások közötti utakat fűnyírónyi szélességűre tervezzük, befüvesíthetjük és egy csapásra megoldódik ez a kérdés. A derékfájdító kapálás helyét egy pillanat alatt átveszi a lehető legbársonyosabb hangon elfuvolázott , vasárnap délelőtti kérdés: "drágámlenyírnádazagyásokköztisafüvet??".

A kisebb, keskenyebb utakra is van derékkímélő javaslatom: én ezeket a folyamatosan termelődő ágaprítékkal mulcsozom, mire átnő rajtuk a gaz vagy összeesnek vagy megérkezik az újabb adag apríték. Hogy igazán hatásos legyen a gyomok ellen, jó vastagon terítsük szét!

Kevesebb öntözés

Ha nincs kiépített rendszerünk, akkor az öntözés rengeteg időt elvesz az életünkből. A jó hír, hogy van néhány trükk, amivel a véget nem érő, mindennapos öntözések száma is ritkítható. Az egyik ilyen trükk az árnyékolás. Például, hogy ha a széles utak kereszteződésébe egy-egy lazább lombozatú fát ültetünk, ezek, ha megnőnek a napjárásnak megfelelően árnyékkal óvják a körülöttük lévő növényeket. Persze fontos a fafajta helyes megválasztása, nehogy túl lőjjünk a célon és túlságosan is erőteljes lombozatú fát ültessünk az ágyások közé.

A levágott fűnyesedék csodálatos (és folyamatosan újratermelődő) anyaga az ágyások takarásának. Az ilyen mulcsozott ágyásban nehezebb szárad ki a talaj, szebben növekedik benne a vetemény. A vágott fű a nyár folyamán összeesik és szinte eltűnik a felszínről, így lehet újra meg újra pótolni.

Nincs is inspirálóbb annál, mikor újabb és újabb lelkes leendő tyúktulajdonosok kezdenek a családjuk agyára menni az ötlettel és a fül rágással: TYÚKOT SZERETNÉK TARTANI!

Nos, én mint a zéróból mostanra nagy tapasztalatúnak mondható;) városi tyúktulajdonos még egyszer, összefoglalva szeretném mindenkivel megosztani és megválaszolni a kezdők kétségeit és kérdéseit, azzal az erős meggyőződéssel, hogy a tyúktartás igenis klassz dolog!

1. Hová?

Nálam a tyúkok akkor a legboldogabbak, ha kedvükre bújdokolhatnak a saját kis dzsungelükben, amit az eredeti, ugyan két nagy fával árnyékolt, de mégis csak kopasznak tűnő udvarukhoz csaptam hozzá. Ez egy bokros, csalitos terület, hasonló az eredeti, bozótos, parlagi tyúkos:) élőhelyükhöz, valószínűleg ezért is szeretik olyan nagyon.

De muszáj azt is elmondanom: először igenis tartottam tőle, hogy

a) ha egyszer átmennek a régi udvarukból ebbe a bokrosba, nem találnak majd vissza este a házukba, vagy 

b) annyira megszeretik a dzsungel életet, hogy nem is akarnak többé visszatérni a civilizációba.

A jó hír, hogy a tyúkok a szokások és az ösztönök rabjai így minden szürkületkor egymás sarkában taposva gyalogolnak fel a létrán az ólba, fel egyenesen a legmagasabb rúdra. (Mindenki erre az egyre szeretne feljutni, ez rangsor kérdése, aki nem fér fel, az nincsen benne a bandában).

Egyszóval a tyúkudvar lehetőleg egy elkerített rész legyen, jellemzően árnyékos, de némi napos hellyel, ahol kitűnően lehet nyáron napozni és porfürdőt venni a finom, száraz homokban. Ha vannak bokros, vadregényes részek az udvarunkon, bátran csapjuk hozzá azt is, így olyan lesz ez a tyúkjainknak, mint egy egzotikus, egész éven át tartó nyaralás.

Még egy jó tippem a hellyel kapcsolatban: ha van egy kutyusunk és meg tudunk állapodni vele egy rendszeres, de nem túl tyúkijesztősen intenzív járőrözésben, akkor kifejezetten hasznos a menyétek és egyéb vérszívók távol tartására, ha hagyjuk, hogy az eb körbejárhassa-rohanhassa időnként a tyúkok fenség területét. Elárulom, hogy egy kis idő elteltével a tyúkok, csak kifejezetten az érdek- barátság miatt színlelnek némi ijedtséget a kerítés mentén elviharzó kutya láttán.

2. Mekkora kerítés?

Kezdetben a kerítés fétisem azt mondatta velem, hogy legalább 190 magas drót kell (de inkább 210), nehogy szanaszét repüljenek a tyúkok.

A rossz hír, hogy a tyúk (tisztelet a túlnemesített kivételeknek) meglepően sportos jószág és ha rákészül (vagy rákészítik), átrepül bármilyen kerítést. A saját bőrömön tanultam meg, hogy vannak bizony vad, ideges tyúkok (pl. az itáliaiak kimondottan ilyenek) amelyek a legkisebb hirtelen mozdulattól is pánikba esnek és fejveszett repdesésbe kezdenek, hogy aztán pillanatok alatt a szomszédban landoljanak. Jó, ha megszokjuk, hogy nyugodt mozdulatokkal közlekedjünk a tyúkok között és ne keltsünk közöttük mondjuk a kutyus lelkes, hathatós segítségével a kerítésen kívülről, pánikot. Ha erre figyelünk, akkor szerintem egy jelzés értékű kerítés is elegendő, nem a magasság miatt hanem a jó szokás jogán maradnak mögötte a tyúkok.

3. Milyen házikó?

Megmondom őszintén, hogy ez volt az a kérdés, amin a legtöbbet gondolkodtam/olvasgattam. Nagyon sok megoldás (olcsóbb és drágább) meglévő adottságok vagy teljesen új, is elképzelhető, de amiket én fontosnak tartok,mert mindegyik egytől-egyig bevált:

- Lehetőleg álljon lábakon, mert így a tyúkok nappal pl. az eső elől be tudnak húzódni alá, és a létrán felgyaloglással ill. benne a rúdra felüléssel azt a természetes hajlandóságukat erősítjük, hogy ők szürkületkor a természetes közegükben a fák alsó ágaira ülnének fel és ott töltenék az éjszakát.

- Legyen könnyen tisztítható! Sajnos a tyúkok nem szobatiszták:(( Sőt egyenesen mesterei annak, hogy a legképtelenebb helyeket is bepiszkolják. Nálam két oldalon is vannak a tyúkház oldalán lenyitható ajtók a padozattal egy vonalban, így a padlóra leterített (egyébként egyszer már felhasznált) karton dobozpapírt egy mozdulattal ki tudom húzni, amikor a tyúkhalmok összegyűlnek rajta,  és a papírral együtt komposztálni tudom az egész rakományt.

- Hány tojórekesz legyen? Majdnem mindegy, ugyanis a tyúkok csakis ugyanabba a rekeszbe tojnak. Abba, amelyikbe aznap az első tojik. Utána következetesen mindegyikük ugyanide... Leírhatatlan a látvány amikor egyszerre legalább hárman préselődnek be a rekeszbe: egy alul, egy középen és egy a legtetején. De naná, hogy akkor sem fog egyikük sem egy másik rekeszbe beülni, ha ott vannak a többiek is.

4. Bírják-e a tyúkok a hideget?

Igen, bár a régi falusiak nyilván nem véletlenül tapasztották a tehénistálló mellé a tyúkólat, de a tyúkok alapvetően bírják a telet. Ősz végén egyszer vedlenek és szép fényes, tömött, pihe-puha tollazatot növesztenek, amit fel is tudnak fújni, és levegővel szigetelni magukat, ha ez szükségessé válik.

Éltem legnagyobb rémtette volt, amikor csupa jószándéktól vezérelve, leszigeteltem a tyúkól oldalát, mivel az enyém tulajdonképpen egy igencsak jószellőzésű falécekből készült óriás doboz. Egy-két év leforgásával vérszívó atkák hadseregei szaporodtak el a szigetelés alatt, amik remekül átteleltek és nyáron halálra kínozták a tyúkokat. Szóval, ha bármiféle szigetelést akarunk, akkor csakis kívülről és átmenetit! (pl. kukorica kévékkel vagy bálákkal körbetámasztani az ólat), de alapvetően nem szükséges. 

A tyúktársaság hóhoz való (v)iszony szempontjából eléggé megosztott. Először is évről-évre képesek döbbenettel fogadni a tényt, hogy a hó az bizony létezik. Az évnek azon a bizonyos napján, amikor az udvaruk fehérbe borul, kis fejüket zavartan forgatják jobbra-balra majd balra és jobbra, összetorlódva a nyitott ajtóban, de egyiküknek sem akaródzik kimerészkedni a mindent beborító, fehér izébe. Aztán néhányan felbátorodnak az érkező reggeli meghitt hangjaira, de vannak akik hosszasan tartják magukat az elhatározáshoz, hogy a hó az bizony nem a tyúknak való.

A téli tyúktartásnak egyetlen és legnagyobb kellemetlensége, hogy a vizük, ha kint hagyjuk, minden reggelre befagy. Télen én nem is töltöm teli a nagy itatót, hanem inkább többször viszek ki nekik kisebb tálban vizet, mert fontos, hogy kedvükre ihassanak.

Pontosan ötször akkora, mint a mostanim, a városi. Kaptam egy kis hétvégi kóstolót belőle, hogy mekkora munka is lesz megépíteni.  Két napi megfeszített ásás, kert építés, ágyás kialakítás és íme ez az eredmény:

Talán nem igazán látványos, de azért igen is léptem előre, nem is keveset.

1. Kitaláltam és ki is jelöltem a kert fő szerkezetét. Ami hozzám közel áll az az egyszerű, áttekinthető forma, a minimalizmusra való törekvés, ahol a funkció határozza meg a design-t és ettől lesz szép a végeredmény. A kevesebb több, így működik ez a kerteknél is. Nincs szükség bonyolult alaprajzokra, kacskaringókra, felesleges csavarokra.

Az én esetemben adja magát a kert  fókuszpontja is,  a patak a kőhíddal és a távoli domb. Minden ide vezeti a tekintetet. A feladat adott, ehhez kell hozzákomponálni a konyhakertet .

2. A konyhakertet magát egyforma négyzetekre osztottam, könnyebb boldogulni a kisebb részekkel, mint egy nagy egybefüggő térrel. Középen elkezdtem kialakítani egy széles utat (220 cm), ez lesz a tengelye. Azért ilyen széles, mert ezen kényelmesen elfér a fűnyíró és a talicska is.

Mindegyik nagyobb egységet (~100x100-as négyzetet) egy-egy keskenyebb út választ el keresztben egymástól, ezek csak 110 cm szélesek.

Ezeket az utakat befüvesítem, megkímélve magam ezzel a gyomlálás nagy részétől, karbantartásukat pedig elvégzi majd helyettem a fűnyírónk:).

3. Ahol az utak metszik egymást, mindegyik kereszteződésbe ültetek egy-egy gyümölcsfát. Ez is kipróbált és bevált trükk. A fák megtörik és izgalmasabbá teszik az utat a patak felé, emellett a rekkenő nyári hőségben egy kevés árnyékot adnak az ágyásokban található veteménynek és támaszpontot jelentenek a kert közepén a hasznos kerti vendégeknek, a madaraknak.

4. Szeretek újrahasznosítani és felhasználni meglévő dolgokat. Találtam tömör, kisméretű téglákat, amelyek valaha a ház kéményén teljesítettek szolgálatot, de most félre dobva feküdtek kisebb-nagyobb kupacokban imitt-amott. Miután kitűztem a négyzeteket, amelyek a kert egységeit alkotják, a szegélyeket a bontott téglákból építettem meg. Szeretem az épített szegélyeket, elválasztják és körülkerítik a megművelt részt, nem hagyják szétfolyni a megázott talajt, rendet teremtenek a szemnek és rendszert a gondolkodásnak.

5. Ezekben az egységekben alakítom ki az ágyásokat, figyelve a napsütés és az árnyék arányára, a növények igényeire és a növény társítások alapvető szabályaira. A keskenyebb utakat az ágyások között mulccsal fedem be. A kedvencem, a faágak aprítéka, elterítve jó vastagon, a sár és gyomok ellen nehéz találni ennél jobbat. Időről-időre persze utánterítésre szorul, de hát ágak is folyamatosan törnek le és várják a felaprítást a kertünk végében. Eltűnnek a kupacok és nincsen égetés.

6. Nem könnyű, de a türelem és a kitartás kifizetődik, ha egy, addig hagyományosan művelt talajt szeretnénk  szerves anyagban gazdaggá , morzsalékossá tenni. Komposzt és szerves trágya minden mennyiségben! Kezdetnek 300 mázsa istálló trágyát hordattam ki a földemre és azonnal elkezdtem komposztálni az őszi lombokat. Amíg nem érjük el a kívánt talajszerkezetet, addig folyamatosan többlet munkát jelent majd a lazítás, a kapálás. De ne adjuk fel, van remény! A talajtakarással pedig csalhatunk is majd a nyáron egy kicsit, a levágott füvet terítve el például a növények közé.

7. A kisebb egységekből alakul ki a nagy egész. Ha jól dolgozunk egy kert lépésről lépésre válik egy tökéletes ökológiai rendszerré, bonyolult táplálék hálózattá, kölcsönös hatások és kapcsolatok finom szövete lesz, ahol az élőlények tartják egyensúlyban egymást, és nincsen szükség drasztikus beavatkozásokra, csak finom terelgetésre, alázatra és szeretetre. A titok a biológiai sokféleség: növények, cserjék, fák, vizes és bokros élőhelyek kialakítása, vonzó növények és búvóhelyek rovaroknak, kétéltűeknek, hüllőknek, emlősöknek és madaraknak. Minél bonyolultabb lesz az ökológiai hálózatunk, annál nagyobb az esélye, hogy az egyensúly létrejön és fennmarad.

8. A túlsó dombon, a gyümölcsösöm is ilyen módon működik majd. A széleken a kedvenc bokraim: galagonyák, kökények, mogyorók, csipkebogyók, kecskerágók, gyűrűs- és húsos somok, néhány bangita-féle, fehér, ernyősen virágzó telis-tele virágporral méh csalogatónak.
Csupa olyan bokor, amit mindenfelé megtalálunk az árkok szélén és a bozótosokban. Csak ásó kell hozzá a csomagtartóban, no meg nyitott szem. Ha megnőnek, védenek a széltől, óvják a madarakat és a kistermetű állatokat.

Középen a különböző gyümölcsfák, a földbe pedig elvetve a kaszáló fűmag keverék. Éppen most láttam, hogy szépen virágoznak még az árok partokon a cickafarkak, lehet, hogy betelepítek még néhányat a rétemre az idén.

Amikor kertet építek, az doppingol folyamatosan, hogy a képzeletemben látom a végeredményt. A csodás formákat és színeket, a sokféle élőlényt és boldoggá tesz, hogy mindennek részese lehetek én is. Ez az igazi jutalom. Fájó derékkal mondom, hogy megéri!!!

„Ebben a házban mindig is erős, kemény akaratú asszonyok éltek”- mondja a fáma arról a házról, amelyikben immáron én leszek a következő asszony. A férjek neveit nem is igazán tartja számon a kollektív falusi emlékezet, a ház a Werger-féle, a Márta néni háza, így ismeri mindenki. Márta volt mindegyik asszony, aki ebben a házban született és élt, én azonban most megszakítottam ezt a sort.

Lehet sorsszerű, hogy ez a ház most éppen engem talált meg vagy én ezt az öreg, svábok építette házat. Mert ez a ház most éppen összedőlő félben van, és nagy szükségem lesz minden erőmre és akaratomra, hogy megmentsük egymást. Szerencsétlenségünkre a közvetlen elődöm, aki valójában csak néhány futó pillanatig volt a tulajdonosa annak a háznak, aminek a mestergerendáján az évszám 1846-os, ártott a legtöbbet neki. Bizonyosan jó szándékkal, ámde annál kevesebb hozzáértéssel kicserélte a régi tetőt, a kopottas szürke palát harsogó piros betoncserépre. Persze ízlés kérdése, csak éppen azzal nem számolt, hogy ez egy régi, alápincézett, oszlopos-tornácos ház. Az első része ugyan fiatalabb és vályog helyett már kőből és téglából épült, de ezzel a hirtelen ránehezülő nyomasztó súllyal ez sem tudott megbirkózni. Mint a panaszkodáshoz nem szokott szemérmes nyugdíjasok, halk sóhajtásokkal jelezte, hogy bizony elszokott már az ekkora tehertől. Először egy keskenyebb, majd egyre szélesedő repedéssel a tornác és a ház fala között. Kicsivel később szeszélyesen keresztbefutókkal rogyasztotta meg a hátát a pince fölött.  És mivel ez még mindig nem volt elég, szelíd eltökéltséggel kezdte el lehámozni magáról azt a vakolatot, ami mindig is védelmezte őt a beverő eső elől.

Amikor megvettem én sem tulajdonítottam túlzott jelentőséget ezeknek a jeleknek. Sokkal inkább érdekelt a föld és a benne rejlő csodás új lehetőségek egész sora.  A harsány piros cserép persze nem tetszett, de azt gondoltam, hogy legalább a tető rendben van, aztán a többit majd meglátjuk, a házzal egyelőre nem kell foglalkoznom. De mégis, szinte az akaratom ellenére, elkezdtem felfigyelni a finom, sóhajszerű repedésekre, amiket a ház küldött nekem. Hogy lehet, hogy réges régóta áll itt már ez a ház és éppen most hullik le róla ilyen nagy darabokban a vakolat? Vajon az a rés mióta lehet itt a tornác és a fal között? Vékony kis cérnaszál volt valamikor, most meg már majdnem belefér a tenyerem.

Elmozdult, kihajló falak, a hátsó falon keresztbe futó vastag repedés, a ház minden porcikájával üzenni próbál, hogy megfolytja ez a szörnyű, piros betontető. Tudja, hogy újra erős asszony lakja a házat, akiben megbízhat, mert segíteni fog.