Városi farm

Ernő, teljes nevén Ernő, Urmell: ékszerteknős. Jelenlegi lakhelye: a kerti tavunk, foglalkozását tekintve: aranyhal-túlszaporodás meggátló. Azaz csak az lenne, ha a róla leírtak szerint (Ékszerteknős c. szakkönyv) valóban ragadozó lenne és ragadozná a kerti tavamban igencsak túlszaporodott aranyhal nemzedékeket.
 

Mindig is szerettem volna teknőst tartani. Amikor férjez mentem és saját lakásom (lakásunk lett) azt gondoltam, hogy a felnőtt életben rejlő egyik legnagyszerűbb perspektíva, hogy az ember szabadon eldöntheti, a szüleivel évekig folytatott végeláthatatlan és reménytelen szócsaták helyett, hogy milyen állatot(állatokat:) szeretne tartani maga körül. Ennek örömére egy havas karácsonyi napon be is szereztem egy lágyhéjú teknőst (aki nem ismeri ez az a kis édes, formás, csini hosszúorrú típus) a hozzátartozó kővel, akváriummal, vízmelegítővel és mindezt hazaszállítottam a kabátom alatt. Ez volt az a pillanat, amikor meg kellett tanulnom, hogy immáron a férjemmel kell egyezkednem arról, hogy milyen állatot is költözködhet be közös hajlékunkba. Na most az derült még ki, hogy életem párja a teknőst, a hüllőket, a békákat, a halakat stb. stb. stb. kivételesen pont utálja és nem szeretne vele egy fedél alatt lakni. Így aztán szegény lágyhéjú teknős még zárás előtt visszaköltözött teljes felszereléssel a kisállat kereskedésbe:((
 

Az évek során azonban megtanultam, hogy a hirtelen "késztényekeléállítós"-taktika helyett, a türelmes, ámde kitartót kell választani. Néha egy kis elejtett spontán megjegyzés a teknősök nagyszerűségéről, majd arról a fantasztikus élményekben gazdag környezet előnyeiről, ha a gyerekek állatoktól körülvéve nőhetnek fel....
 

Az én (és a teknős) időm igazán akkor jött el, amikor évekkel később második kerti tavunkban erőteljes túlszaporodásnak indultak az aranyhalak és egy-két év elteltével tisztán látszott, hogy csak sokasodni és sokasodni fognak. Néhányszor szerényen megjegyeztem, hogy szerintem egy teknős csodálatos megoldása lehetne a problémának, úszkálgatna, napozgatna és néha-néha óvatosan megenne egy-két halat vagy legalábbis a kicsiket, így nem bővülne úgy évi 40-50 darabbal az amúgy is népes halpopulációnk. Végül nyerésre kezdett állni a dolog, azzal a nyugtalanító problémával, hogy oké, de mi lesz vele télen? Egy gyors fejszámolással meggyőztem a családom, hogy a teknős min. a fele időt kint tölti az évben és csak az igazán hideg hónapokra kell beköltöztetnünk egy kellemes kis akváriumba. Az első év így is telt, nyáron kint, ősszel beköltözött a teknős az infra lámpás, kevés vízzel ellátott, napozóköves kuckójába. (Augusztus végétől a férjem, aki állítólag utálja a teknősöket naponta kérdezgette: Nem kellene már bevinnünk Ernőt? Nehogy vmi baja legyen!) Meg kell mondanom, hogy alig vártam a téli időszak végét, mert az édes kis teknős a félig megevett haldarabok, a vízben ázó méretes, fekete, szétázott teknősbogyóval tarkított akváriuma közepén, mindezt meleg vízben: heti tisztítási tortúrát igényelt. Ez nem egy nagyon hosszú macera, éppen csak annyi, hogy az ember agyán átfut: biztosan ezt akarta-e? De közben Urmellke már kézből ette a halat:)
 

Áprilisban Ernő Urmell végre visszaköltözött a kerti tóba, hatalmasat nőtt és már igazán elvárható volt tőle, hogy finoman, de elkezdi irtani a halakat. Több héten át vártuk az eredményt, de be kellett látnunk, hogy a szakirodalomban leírtakkal ellentétben az ékszerteknős nem eszik halat, az egyetlen esemény, amikor a halak egy kicsit zavarják, amikor neki kell elennie előlük a haleledelt, ezen felül igazán életre szóló barátságot ápol
velük és békésen lebeg közöttük a vízen. Ráadásul szerintem az ékszerteknős vega: a haleledelen kívül növényeket eszik kedvence pl. a hínár.
Még valamire rá kellett döbbennünk szintén a szakirodalomban leírtak alapján (bár ki tudja?), hogy Ernő valójában nő. Ugyanis a könyv azt írja, hogy minden nagyon-nagyon sokadik nőstényre jut egy-egy hím, amit a tenyésztők rögtön ki is pécéznek maguknak a tenyésztéshez, miért pont nekünk lenne akkor egy hím nemű teknősünk? Logikus tehát, hogy ő egy nő.
 

Így telt el a nyár és jött a következő ősz, amikor tisztán éreztem, hogy nem szeretném újra a féléves akvárium pucolásos tortúrát, nem beszélve arról, hogy Ernőnek is sokkot okozott, amikor a kerti tó végtelenje után hirtelen egy méterXméteres akváriumban találta magát. Megint jött a szakirodalom: áttelel, nem telel át, áttelel: ha elég nagy (az mekkora?), áttelel, ha dobozba tesszük, miután a bélrendszerét kiürítette, hibernálja magát, nem túl hideg és nem túl meleg helyen....
Na jó, Ernő mintegy véletlenül kint felejtődött a télre a kerti tóban. Közeli barátaim novembertől márciusig kedvesen csak Teknősgyilkos-nak hívtak és hetente min. egyszer spontán megjegyezték, vajon mi lehet szegény kis Ernővel? Vagy: ha véletlenül a páncélja mégis előkerülne, akkor mit gondolok, hogy egy hamutartót készíthetnénk-e belőle?
 

Aztán eljött április 2-a és Ernő megjelent a tóparton:))) Ott állt és napozott. Amikor napozik a következő módon csinálja: kinyújtja a nyakát és a fejét előretolja, amennyire csak tudja. Ha elől a jobb, akkor hátul a bal lábára áll rá, és az ellenkező oldali két másikat szintén kinyújtja előre, majd időnként ezt a pózt cserélgeti. Persze csak, ha azt hiszi, hogy senki sem látja.
 

Ez már több éve így van, Ernő ősszel, amikor a víz is tartósan tizenegynéhány fokosra hűl, eltűnik és április 2-án előjön. Egyébként nem a tó alján telel át, biztos vagyok benne, hogy kimászik és valahol a közelben beássa magát a földbe.

Hát ennyi a sztori jelenleg Ernőről, a következőkben írok egy kicsit a tóépítésben és fenntartásban szerzett tapasztalataimról, hátha vkinek hasznos lesz, aki éppen tavat szeretne (persze egy teknőssel:)) Figyelem: az őshonos mocsári teknős védett, őket nem szabad saját tóba telepíteni!!!
 

Amint az egy ideje köztudott "a spanyol inkvizíciónak két .., nem, három.., sőt nem.., négy fő fegyvere van (aki nem tudná, feltétlen nézze meg: https://www.youtube.com/watch?v=ZOfhkFWpyFA ).

Hogy mi az összefüggés? Nos a salátának két.., nem, három.., sőt nem még több halálos ellensége van. Mindezek közül a két legádázabb: a csigák és a galambok. Igen a kedves, ártatlannak látszó, lassan mozgó, állatvédett kicsi kis csigák, akik egy éjszaka leforgása alatt hirtelen feltűnnek és elpusztítják a gyönyörű kis zsenge, halvány zöld salátáinkat, amelyeket képzeletben már éppen a szombati ebédhez akartunk feltálalni.

A másik jelenség ennél sokkal titokzatosabb. Az ember először arra lesz figyelmes, hogy a szépen fejlődő levelek helyén, egy szép napon félig lecsipkedett kis salátalevél torzókat talál. Átnézi felülről, átnézi alulról, sehol egy kukac (a harmadik fő ellenség) vagy kicsi kis fekete borgárszerű salátaevő izé (negyedik fő ellenség) és nem érti, hogy mi történhetett. Egészen addig, amíg az ablak mögül szemlélődve arra nem lesz figyelmes, hogy azok a szerelmesen összebújó, gyöngyszürke, fekete-fehér nyakláncos galamblelkű galambok (hivatalos nevükön balkáni gerlék), amelyek  eddig ártatlanul üldödéltek az ágakon hirtelen vérszemet kapnak, odarepülnek az ablaktól 10 cm-re elhelyezett salátás cserepek szélére és virtuóz tempóban elkezdik lecsipkedni a csodás saláta leveleket és csak az ablaküveg diszkrét (ököllel történő) kocogtatására hajlandók nagy kegyesen visszalebbenni a faágra.

A csigás kaland még abból az időből származik, amikor a paradicsoméhoz hasonló, takaros kis ágyásokban próbálkoztam a saláta neveléssel. Majd miután alulmaradtam a csigákkal folytatott küzdelemben, új lehetőségek után néztem és belevetettem magam a balkonon (nálam teraszon) való kertészkedés rejtelmeibe. Ez a műfaj megsemmisítő csapást mér a csigák gonosz seregeire, mivel nincs az a kitartó (elég nyálkával rendelkező) jószág, amelyik képes felkapaszkodni a kellően magas falú cserepekre.

A balkonon és a cserépben való kertészkedés sikerének kulcsa tényleg ebben rejlik, minél nagyobb cserepeket kell választani, ugyanis a benne levő föld a nyári, de már a tavaszi melegben is hamar átmelegszik és pillanatok alatt kiszárad, sínylődésre majd pusztulásra ítélve a benne fejlődő növényt, megsemmisítő csapást mérve ezzel a kezdő balkon-kertész önbizalmára. Egy másik megfigyelésem, hogy nem jó, ha csak a zacskókban árult, mindenféle hangzatos névre és betűre hallgató (A,B,C) földkeveréket tesszük bele a cserépbe, mert ezek általában nagyon tőzegesek és nem tartják meg a csapadékot és a tápanyagot sem. Ha van a közelünkben jó minőségű talaj, érmes a vásárolt és az összegyűjtött földből keveréket készíteni és az beletölteni a cserepekbe, a megfelelő arányokat érzés, ízlelés, szaglás alapján be lehet állítani.

A cserépválasztás másik fontos szempontja, hogy semmiképpen ne vegyünk úgynevezett kaspót, cserép helyett, csak ha az alját biztosan ki nem tudjuk lyukasztani, mert fontos, hogy az eső vagy az öntözővíz ne álljon hosszú időn át a cserépben. Az alattunk lakó szomszéd és a cserépben lakó növények érdekében egyaránt elengedhetetlen, hogy cserépalátétet is használjunk. Így is számítanunk kell arra, hogy tavasszal két naponta, nyáron azonban minden este meg kell öntöznünk a cserepeinket. Lehet persze erőnléti edzéseket szervezni a növényeinknek, de ha a félig elszáradt, kókadt növényeknek az erejüket három naponta az újraéledésre kell fordítaniuk, akkor biztosan nem fognak tudni látványos növekedést produkálni a kedvünkért.

Hogy mit ültessünk a cserépbe?

 Tavasszal és ősszel salátát! (Nyáron nem érdemes mert túl meleg van nekik.) Ha elkezdjük a dolgot, egyszerre csak azon kapjuk magunkat, hogy jéé, szinte minden, ami zöld és levél, az saláta. Nyugodtan legyünk kreatívak, csináljunk saját saláta keverékeket. A ravasz olaszok már régóta kamionszámra küldözgetik nekünk fóliázott kis műanyag dobozaikban a bébi spenótot, a bébi céklát, rukkolát, és mindenféle egzotikus nevű saláta leveleket. Érdekes módon például a spenót és a cékla, amiket sokszor hosszú és fáradságos,  kétes sikerrel kecsegtető módon tudunk a megszokott formátumára kinevelni- gondolok itt arra amikor a cékla például egy nyár küzdelme, odaadó gazolása és öntözése után megmagyarázhatatlan okok miatt, kicsi, aszott, piros, kemény és élvezhetetlen gömböcskévé növi ki magát-a magokat elvetve legnagyobb meglepetésünkre egy-két héten belül ehető, ízletes leveleket növeszt, ami csodálatosan alkalmas saláta növénynek. És még egy rossz hír azoknak, akiknek a szeme előtt a saláta szóra a tojásosnokedlihatalmasfejessalátával jelenik meg. Na az a saláta a legmacerásabbak egyike, utálja a meleget, lassan nő és fejesedik be, addig az édes kis levélsalátákból már több családi vacsorára és ebédre valót régen összegyűjthetünk!

Néhány évente feltör bennem a lelkesedés a saját konyhakert iránt. Különösen ha túl sok kertészeti könyvet nézegetek és az egész gyerekjátéknak tűnik vagy ha megnézem a Deko-n vagy a Spektrumon azokat a műsorokat, amikben a reménytelen udvarokból virágzó kerteket varázsolnak.

Gyerekkori emlékeim a paradicsom nevelésről optimisták: bárhol megnőnek, kertben vagy cserépben, nyáron csak kilépsz és a vacsorádhoz leszedsz belőlük néhányat. Ez leginkább anyukám révén történt így, aki szenvedélyes kertész volt és már a nyolcvanas években biokertje volt, mangold levest főzött nekünk saját mangoldból (utáltuk), kézzel szedette le velünk a krumplibogár lárvákat a növényekről (soha nem lesz saját krumplim) de a paradicsom, kicsi, nagy, kúszó, fürtös, koktél, óriási, piros, sárga, zseniális volt.

Az én próbálkozásaim változó sikerrel jártak. 1. Gyönyörű virággal, icike-picike zöld paradicsommal felszerelt palánták piacról, túl korán kiültetve, elfagytak. 2. Jól indult növényeknek a nyár közepén rejtélyes módon elkezdett a föld felett elkeskenyedni a szára, majd az egész elszáradt (pedig öntöztem!!!). 3. A legbosszantóbb: jól fejlődő növény, biztató pirosodó paradicsomok hirtel barnulni kezdenek és a cél előtti utolsó pillanatban elrohadnak.

Ezután néhány évet szüneteltettem a paradicsom kérdést és belenyugodtam, hogy piacon és szupermarketben, őstermelőnek látszó néninél vagy útmenti kistermelőnél ugyanazt a kemény ízetlen paradicsomot fogom mostantól venni és enni, mert ez van.

De aztán újra felébredt bennem a kiskert-ész:) köszönhetően az újabb paradicsom csodáknak: fekete, cirmos, fürtös, körte alakú, sárga koktél stb. és persze a Lucullus:) ez utóbbi divatja szerencsére leáldozóban, szerintem mindenki csak egyszer ülteti és ha tényleg terem, rájön, hogy kicsi, vastag héjú, kemény és nincs is leve, tehát minden, ami a paradicsomban nem túl szerencsés. Kisebbségi érzéssel töltenek el azok a palánta árusok is, akik mindenféle betű és szám kombinációkat írnak rá a rengeteg egyforma zöld, kis növényre és azt sugallják, ez az alapműveltség része, hogy a vásárló tudja: éppen ilyet szeretne.

A tavalyi tapasztalatom: sikerült viszonylag magasra, de nem túl magasra növőket vásárolnom, pirosak voltak és kerekre nőttek és meglepően egészségesek maradtak egészen az őszig. Csak remélni merem, hogy ez félig a palántán, félig pedig azon múlt, hogy az öntöző vizükben csalánt áztattam és azzal öntözgettem egy ideig őket. Eleinte sikerült titokban tartanom ezt az akciót a családom elől, és a langyos estéken amikor "Mi ez a rohadt bűz??" kérdést feltéve szimatoltak körbe, először bölcsen hallgattam, majd azt sugalltam, hogy biztosan vki még mindig tart diszókat a környéken.

De az igazságra fény derült, amikor egy szép napon pingpongozni támadt kedvük és a csalán esszenciát tartalmazó műanyag edény éppen a pingpong asztal mögötti rejtekhelyen bújdosott:)

De ekkorra már megerősödtek a növényeim és bírták vitézül a kártevők, gombák, baktériumok és egyebek támadásait, mindenesetre az idén is kipróbálom, hogy tényleg hatásos-e ez a módszer.

A másik jó tanácsot az egyik árustól kaptam, akitől a növénymagasság és gyümölcs minőség(bogyótermés) összefüggéseiről érdeklődtem. Ő csak szelíden ennyit mondott: "Hölgyem a normális paradicsom normális méretű növényen terem, ami elbírja azt. Persze, hogy karózni kell."

 Így hát most a következő palántákat vettem:féldeterminált (vicces szó szerintem, minden más jut először eszembe róla) gömbölyű piros; néhány balkon paradicsom: már most látom, hogy ez lesz a gyenge láncszem, túl kicsi és érzékenynek látszik; fekete paradicsom: állítólag nagyon finom; koktél piros; koktél sárga: ez az egyetlen, ami minden évben magról kikel nálam és egészen őszig a fagyokig terem, nagyon szeretem:); körte alakú piros. Már most látom, hogy túl sűrűn ültettem őket, de hát ki tud ellenállni a csábításnak. A bio könyvek ajánlásait figyelembe véve, valamint a saját esztétikai érzékemet és olthatatlan vonzódásomat a büdöskék (szimpla virágú) iránt, ültettem közéjük azt is.

A következőkben a fűszernövényekkel kapcsolatos élményeimről írok és a saját salátásomról, amiket a teraszon található cserepeimben tartok.