Városi farm

Mostantól a blogom két címen is olvasható, itt és az alábbi címen:

http://varosifarm.blogspot.hu/

Jó olvasást kívánok mindenkinek!

Jelen időszakban az éves  tojástermelésem elérte a gazdasági mélypontot, ezt bizton állíthatom.  A ( szeptember óta szigorúan monoton) csökkenési görbe csak azért nem csapott át negatívba, mert semmiféle konyha késes vagy menyétes merénylethez nem folyamodtam (még!!). Jelentem, hogy a csajok teljes létszámban megvannak, de tojni, na azt egyáltalán nem hajlandóak. Eszükbe sem jut!

Pedig látszólag minden a legnagyobb rendben van velük: korán fekszenek, későn kelnek, tesznek-vesznek, esznek egész nap. Csak éppen NEM TOJNAK! Sajnos az a tény sem vigasztal, hogy mérvadó tudományos körök szerint ez normális, a túl rövid nappalok- és túl hosszú éjszakák miatt. Törődjek bele, hogy a jelek szerint a biológiai óra hatása erősebb mint az én pozitív kisugárzásom? De hát nekem különleges itáliai fajtyúkjaim vannak, amikről a szakirodalom azt állítja, hogy "megbízható, egész évben jól tojó fajta" és egyáltalán egy szót sem ejt a tojásmentes őszi, (téli?) szünetről.

Ráadásul mintha ez nem volna elég, Pannika (a kutyusunk, családunk szeme-fénye) úgy döntött, hogy lerázza magáról a tavasztól őszig türelmesen ránevelt, a Kertek Nagy Barátja címet és visszahódítja a szerinte a területéből jogtalanul elbitorolt veteményesemet. Igaz, hogy ezek most jobbára csak gondosan felásott ámde üresnek látszó három- és négyszögek, na dehát ez egész néhány héttel ezelőttig nem így volt!

Pannika első számú merénylete a régi rend ellen, hogy egy ideje szisztematikusan raktározza nehezebb időkre szánt csontjait az ágyásaim közepébe, amiket ráadásul későbbi őrjáratain újra meg újra meglátogat, ha kell gondosan át is helyez - természetesen egy másik ágyásba. 

Sőőőt ma reggel úgy döntött, hogy a terület visszacsatolást, amolyan megjelölős pisilésekkel is foganatosítja és legnagyobb megdöbbenésemre magától értetődő természetességgel besétált a volt (bio)krumpli ágyásom kellős közepébe és elegánsan körbejelölgette.

Ahogyan elnézem, sajnos mivel a viruló veteményes egyelőre csak emlék, nem lesz könnyű feladat a tavasz beköszöntével a kutya- és tyúkseregletnek újra eszébe juttatni, hogy hogyan is működnek normálisan a dolgok:(((

A "tiszta udvar rendes ház" típusú kertész egész ősszel lázasan gereblyézik, éget sőt újabban már falevélporszívózik is (szép, napsütötte vasárnapon lehetőleg már reggel 8-tól, ilyen módon is megpróbálva lelkiismeret furdalást ébreszteni a szomszéd-társadalom sokáig alvó tagjaiban) . Mintha a lehullott falevelek ellenséges taposóaknaként hirtelen ellepték volna a kertet, ezért aztán azonnal mentesíteni kellene az egész területet. Pedig a lehullott falevelek nagyon hasznosak, feltéve ha csinos kupacokba rendezve nem égetjük el azonnal őket!

Én például sosem égetek a kertben, különösen nem el a faleveleket, túl értékesek ahhoz, hogy csak úgy elpazaroljam őket. Szerencsére van belőlük bőven! Csak egy részét gereblyézem össze, csakis azokat, amelyek a szeles időben a tavamat veszélyeztetik dacolva a hálós- letakarós módszeremmel, valahogy mindig megtalálják azokat a réseket, ahol először a tó tetején majd szépen lassan a mélybe merülve landolhatnak.

Ezekből az összegyűjtött falevelekből és a remekül hajlítható tyúkrácsból helyre kis szigetelő tornyokat készítek fagyérzékeny növények pl. a füge bokraim köré. Ez a falevél szigetelés kiválóan védi a fagyérzékeny növényeket egész télen át, tavasszal pedig az egész egy mozdulattal eltávolítható: falevelek a komposztba, tyúkháló eltéve jövő őszre.

Faleveleket  komposztálni, egyébként egyike a leghálásabb tevékenységnek, mivel ezek szinte a leggyorsabban lebomló részét képezik a komposztnak, a következő ősszel már biztosan kiszórható, kiváló minőségű anyagot alkotnak. Most először megpróbálkozom a diófa levelek komposztálásával is (szakítva az eddigi szilárd meggyőződéssel, miszerint ez szigorúan tilos!) és hiszek azoknak a tudományos eredményeken alapuló publikációknak, amelyek szerint a diólevelek növekedést gátló anyaga is lebomlik a komposztálási folyamatban, és a belőlük is értékes komposzt lesz, ami már nem gátolja fejlődésükben az új palántákat. Ez az új kísérletem az elkövetkezendő időszakra, meglátjuk, hogy sikerül-e?

Végezetül szakítottam azzal a szemlélettel is, hogy csak a csillogóra gereblyézett kert a valami, és akarattal meghagyom tavaszig a fák és a bokrok körül takaros kis  foltokban összegyűlt faleveleket. Egyrészt mert megvédik a kemény fagyos, hómentes időszakban az alattuk áttelelő növényeket, másrészt mert nagyon sok bogárnak, rovarnak, mezei egérnek nyújtanak menedéket a kemény téli fagyok elől.

Nézzük csak meg egy meleg, napos kora délutánon, hogy éled fel a kihalt, száraznak tűnő avar! Napozó kis bodobácsok lepik el rögtön a barna faleveleket, élvezve a meleg napsugarakat. Katicákat is szép számmal találunk a száraz meleg levéltakaró alatt, akik mind-mind kétségbeesett távozásra kényszerülnek, ha időnap előtt elkezdjük felszámolni a téli szállásukat.  Ha biztosak akarunk lenni abban, hogy nem fogják az erős őszi szelek szerteszét fújni a levéltakarónkat, néhány vékony gallyat dobjunk a tetejére és ezzel készen is van az 5 csillagos bogárhotel, működtessük bátran, egészen a meleg tavaszi napokig, amikor a szállóvendégeink már bátran kicsekkolhatnak. Utána is ráérünk a következő évi az utca legrendesebb portája címért harcba indulni! 

A komposzt tényleg a legcsodálatosabb dolgok egyike azoknak, amik csak a kertünkben megteremhetnek. Bár elég nagy tévedés azt hinni, hogy csak úgy magától terem, valójában mint a legtöbb dologgal elég sok macera van vele. Főleg amíg az ember a saját bőrén-kárán megtanulja, hogy mit érdemes és mit nem.

Nem érdemes például eltüntetni kívánt nagy darab ágakat csak úgy simán egészben beledobálni, arra gondolva, hogy ott majdcsak történik velük valami és addig sem a kert közepén éktelenkedik. Nos nem nagyon történik, persze egy kicsikét besötétedik a színe, jól összegubancolódik más nehezebben elkorhadó dolgokkal, de fájdalom még egy-két év múlva is szinte újszerű állapotban kerül elő a kupacunk mélyéről. Tényleg sok mindent lehet komposztálni, de leginkább olyat ami a lágyszárú formátumhoz közelít.

Kivételt képeznek ez alól az olyan vízi növények szárai mint a sás és a gyékény, amik éppen hogy a vízálló életmódra rendezkedtek be és ezért csak nagyon hosszú küzdelem árán hajlandók lebomlani. Vagy az avokádó magja ami két éves intenzív komposzt kúra után is remek egészségnek örvendve kerül elő legnagyobb meglepetésünkre a halom mélyéről. Hasonló megfontolásból lehet, de nem nagyon érdemes kísérletezni a dió és tojás héjjal sem:((

A másik fontos tanulság számomra, hogy az előre elkészített a legfontosabb kerti desing szempontoknak bizonyára megfelelő komposztálók nem feltétlenül a legnagyszerűbbek ehhez az egész hadművelethez. Egészen addig nincs velük gond, amíg össze kell szerelni és meg kell tölteni őket mindenféle zöld maradvánnyal, de amikor az ember ki szeretné belőlük nyerni a szorgos gyűjtögetés és egy egész éves korhadozás eredményét, nos ez nem is olyan egyszerű. Az én komposzt praxisomban eddig egy darab fáradt zöld műanyag (szélein összeműanyagszögezett) és két darab falécekből vízmértékben (!) összeállított (máskülönben eléggé rusztikus kinézetű lesz már az elején), négyzetes alapterületű szerkezet fordult meg. Mindegyikkel a döntő ütközetre akkor került sor, amikor ki kellett (volna) belőlük szedni az elkészült komposztot. Sajnos, csak azok kedvéért, akik még nem láttak ilyet, a komposzt nem a dombtetőn keletkezik. Sőt általában nem is úgy kell elképzelni, hogy a fáradtsággal összehordott halmunk egy varázsütésre finom kis komposzttá változik, hanem inkább úgy, hogy bár az egész felülről nem sok bíztatót mutat, de mi igenis hiszünk benne, hogy mindent megtettünk és jól csináltunk, na ekkor érdemes lebányászni a legaljáig, mert ott található az igazi meglepetés. Na mármost a műanyag és egyéb desing komposztálók éppen azon vannak, hogy ebben megakadályozzanak bennünket. Ha pedig végső elkeseredésünkben a kalapácsos-erős emberes módszerhez folyamodunk, akkor erősen csökkentjük annak a valószínűségét, hogy a drága jó komposztálónkat még egyszer az életben össze tudjuk majd szerelni.

Így aztán mindezeket figyelembe véve tehát az én "dream komposztálóm" az évek során az alábbiak alapján alakult ki:

• legyen elég nagy ahhoz. hogy kényelmesen át lehessen rakni benne az egyik kupacot a másikra vagy egy üres helyre (vasvillával, kinyújtott kézzel, egyenes derékkal-én próbáltam másképp is: biztos derék és könyékpanaszok min. 2 hétig),
• legyen könnyen mozgatható az oldala és ki lehessen szedni belőle a kész komposztot,
• elférjen mellette egy talicska is, hogy ne vödörrel kelljen ki-és behordani belőle az anyagot,
• és végezetül, azért nézzen is ki valahogy. 

Bármennyire is meglepő létezik olyan megoldás, ami mindezt tudja, mégpedig a maradék raklapos-házilag is könnyedén összeállított komposztáló, ami igény (és raklap méret szerint) növelhető, könnyen szét- és összerakható, kibontható (persze csak némi edzés után mivel a raklap súlya min.15 kg vagy még több) . Szóval ezt leszámítva, egyszerűen eszményi, tartós és viszonylag könnyen beszerezhető a komposztáló elkészítéséhez (sajnos nem fizetett hirdetést olvashattok:(( ezen a helyen).

Így az idén őszre felszámoltam az összes régi típusú komposztálómat. Az egy éves kerti működés és ennek maradék növényi eredménye tudatában megnöveltem és átépítettem az egészet és mindezek közepette kihordtam az aljáról az elmúlt szezon termését. Tényleg csodálatos lett!!!

Nálam boldogabbak csak a tyúkok voltak, mert a remek komposztomban jó kis kövér cserebogár lárvákat találtam nekik, egyszerűen zseniális ez az egész:)))

A szeptember ennél jobban nem is kezdődhetett volna, a világ legkitartóbb kotlós tyúkja végre felhagyott a vég nélküli próbálkozásokkal és 2 és fél hónap (10 hét!) után belátta: ez nem fog sikerülni, így visszatért a tisztességes tyúkhajadonok nyugodt életmódjához.

Éppen a kerítésen kívülről élveztem Pannikával az idilli látványt, amit a békésen kapirgáló tyúkok nyújtottak, amikor valami furcsára lettem figyelmes. Az egyik szürkén valami megváltozott, eddig mintha nem így nézett volna ki?

Fejtől farokig furcsa dolgok tűntek fel rajta: a nyakán az eddigi egyenletes, szépen simuló tollak helyett rövidebb, hosszabb össze-vissza álló tollak meredeztek és ami a legbizarabb volt, mintha teljesen eltűntek volna a farktollai. Vagy lehet, hogy nem is voltak neki?

Remélve, hogy csak biztosan csak elszoktam a látványuktól és képzelődöm, próbáltam összehasonlító desing elemzést végezni közöttük.

Ennek módszertani leírása a következő: miközben az egyre türelmetlenebbé váló kutya egyenletesen növekvő hangerővel ugat melletted, megpróbálod a kinézett egyedet az egyik szemeddel folyamatosan figyelemmel kísérve más hasonló egyedekkel összevetni és megnyugodni, nincsen is rajta semmi különleges.

Nos amint a képen is látható, határozottan volt, sőt az is feltűnt, hogy még néhányan csatlakoztak ehhez a decens stílushoz és az eddigi visszafogott, szép egyenletes kabátjuk helyett határozottan valami sokkal formabontóbb dolgot viselnek.

És ha mindez még nem lett volna elég a megerősítéshez, a kifutójuk sarkában mindenfelé hanyagul szétdobált tollak hevertek szerte szét, sokkal nagyobb bőségben mint az addig megszokott volt. 

A rögtönzött vizsgálat eredményeképpen nem volt más választásom mint be kellett látnom: megérkezett az új őszi kollekció és az olasz csajok mint amolyan született divatőrültek, ezt azonnal magukénak is érezték.

Tehát az új őszi trend az idén az Ipoly street-en:

trópusi-jungle style amolyan kissé hagyományosnak mondható kiwi madár stílusban, hetykén csapott farokkal (bemutató darabot lásd. Londoni Természettudományi Múzeum). Arat a nyakban enyhén tépett fazon, helyenként szabadon lengedező hosszabb-rövidebb valódi madártollakból készített boával. A színek maradtak a fáradt földszínek( még szerencse!): kékbe hajló acélfekete, fáradt piros apró kalapkölteménnyel, finom ezüstbe hajló halvány szürkés barna, na és az elmaradhatatlan klasszikus, a fekete-fehér, elegáns apró pöttyökkel.

Biokertem várakozásomon felül vizsgázott ill. vizsgáztunk mindketten:) Én, hogy nem vesztettem el a kezdeti lelkesedést, sőt egyre nőtt bennem a sikerek láttán. A Kert pedig, hogy szinte minden működött mint a karikacsapás, nem voltak nagy melléfogások, kártevések, ráadásul nem is adott erőn felüli sok munkát az egész rendben tartása. A legtöbb időt valójában az esti és a hajnali öntözés jelentette, de erről a Kert igazán nem tehet.

Szeretném sorra venni, hogy mik azok a dolgok, amik különösen jól sikerültek, hogy mindenkit arra biztassak, kertészkedni érdemes:))

1. Háromféle krumplit vetettem, rózsaszín héjút és sárga- lila pöttyöset, egyrészt mert ezekből tudtam csávázás mentes vetőburgonyát beszerezni, másrészt, mert a lila pöttyös a titkos kedvencemmé nőtte ki magát. A harmadik féle a kerekegyházi lila héjú volt, ezt ajándékba kaptam a Rendek tanyán. Voltak félelmeim és gyerekkori visszatérő lidércnyomásos emlékeim a bio hadviselésről a krumpli bogár invázió ellen: felszerelés sárga gumikesztyű és zacskó, sok türelem és jó szem, no meg jó gyomor. A rusnya kis rózsaszínű krumpli bogár lárvák, valamint a csíkos szüleik kézi összenyomás után történő bezacskózásos megsemmisítése.

Nos az én krumplimmal semmi ilyen gond nem volt, talán ha 4-5 alkalommal jelent meg átutazóban egy-egy krumpli bogár. Az átutazást a krumpliról a tyúkok gyomrába vezető útvonal jelentette, így aztán a rózsaszínű kis szörnyekig nem is jutottunk el. Néhányszor beszórtam hamuval is a leveleket megelőzésképpen, de egy-egy ilyen művelet után rendszerint esni kezdett így aztán felhagytam vele. Viszont ültettem csombort a krumplik közé, remélem hogy ez is segített a krumpli bogár invázió megakadályozásában. Szóval a krumpli dolog jelesre kipipálva:)

2. Egy másik kedvencem a kelkáposzta pálmafa alakú változata lett. Magról vetettem egy egész nagy regimentet (ugyanis  minden egyes mag kikelt), szétültettem őket és utána szépen megnőttek. Ami a legzseniálisabb bennük, hogy nem kell izgulni: befejesednek-e és ha igen, belül titokban nem rágja-e össze őket valami átok kukac? Ezek a kelek szépen, nyíltan fejlődnek és ráadásul hamisítatlan finom kelkáposzta ízük van, már ha valaki szereti ezt.

3. A padlizsán kaland nagy tanulsága, hogy a padlizsánt folyamatosan öntözni kell. Régebben valamiért az a kényszerképzet élt bennem, hogy a padlizsán kifejezetten szereti a szárazságot és a meleget. Hát igen, ez addig igaz is, hogy ezzel a hozzáállással a növény pompás kis bokorrá fejleszthető elegáns lila virágokkal, amik aztán elvirágzást követően szépen le is száradnak róla. Viszont ha belátjuk a tévedésünket és odaadóan öntözni kezdjük, akkor ezt igazán bőséges padlizsán özönnel  hálálja meg.

4. Paradicsom cunami. Kicsit elvetettem a sulykot a paradicsom ültetésben. Kaptam magot Tápiószeléről, amikből remek kis palántákat neveltem. De mivel először nem igen bíztam ez irányú tehetségemben, elég sok palántát is vettem. A paradicsom szerintem nem egy macerás növény, csak megfelelő mennyiségű karó arzenállal és a beveréshez szükséges karizommal kell rendelkeznie annak, aki megpróbálkozik vele. Nekem immáron több  mint egy hónapja terem, mindenféle: kicsi, kerek, óriási, gömbölyű, hosszúkás, piros és citromsárga. Egy hónapja folyamatosan befőzök: lé-spagettiszósz- lecsó, lé-spagettiszósz- lecsó...ebben a sorrendben.

5. Zöld levelek minden mennyiségben. A júliusi nagy forróságban nem, viszont augusztusban lesz ami lesz alapon megpróbálkoztam mindenféle másodveteménnyel. Az már biztosnak látszott, hogy a napi 2-3 órás öntözést nem fogom egyhamar megúszni, így azt gondoltam, hogy ennyi vízzel csak ki tudok növeszteni néhány, jobb országokban másod veteménynek hívott növényt. Vetettem retkeket, spenótot, mangoldot és gondolva a tyúkokra takarmányrépát is. Meglepő módon mindegyik kikelt és szépen növekedett dacolva az augusztusi forrósággal, lett spenótom, retkem és takarmányrépa levelem is. Ez utóbbit a tyúkok nem tudták kivárni, hogy felvegyék a répa formátumot és az első adagot még levélként elcsipegették. Jelenleg már a második menet tart éppen a kikelésnél. Vetettem még zöldbabot is, ha hosszú lesz az ősz még biztosan beérik ez is.

6. Az édes kömény egy remek példa arra, hogy hogyan lehet előnyt kovácsolni még a kevésbé sikeres dolgokból is. Bármennyire is igyekeztem és álmodoztam a remek kis édeskömény gumókról, nem lett belőlük semmi. Az ígéretes kis édeskömény növények pillanatok alatt mindenféle gumósodás nélkül hosszú szárat növesztettek, majd vadul virágozni kezdtek. Már majdnem kitépkedtem őket, amikor jött az isteni szikra, hogy a bio édeskömény magot aranyáron mérik a Nagycsarnok melletti Ázsia boltban. Ettől kezdve a gumó projekt bio köménymag projektté alakult át. Szeptember végére várom majd a végeredményt.

7. A kertészkedés legnagyobb tanulságai közé tartozik számomra, hogy a beérett zöldségekkel, gyümölcsökkel valamint tenni kell. Még akkor is, ha ezek az éréssel nem veszik figyelembe a vasár-  és ünnepnapokat, néha túl sokan és van, hogy túl kevesen érnek be egyszerre, össze-vissza fröcskölnek a hófehér konyhámban és van, hogy rém unalmas megpucolni és feldarabolni 5-10 kilót belőlük. Aranyigazság, de a végeredmény mindenért kárpótol, annyira hogy a barátnőm szerint lassan én leszek a Fűszért Nagyker. Csak lehet, hogy karácsonyra egy nyári konyhát kellene kívánnom?

Az egyik feketém június elején úgy döntött, márpedig ha törik ha szakad ő kotlani fog. Csak emlékeztetőül 10-en élnek együtt lányok látszólag nagy egyetértésben, nincsen kakas a lakóhelyüknek még csak a közelében sem, az aki volt korán távozott, a fekete tyúkommal futólag sem találkozott össze sosem. Ez a békés boldog női egyetértés szépen működött is, egészen júniusig. A kakas elvesztése, már csak amiatt sem viselt meg annyira, mert arra a gondolatra jutottam, hogy ez egy egész csomó további problémától fog megkímélni engem, még pedig a kotlás, kiköltés kiscsibékkel foglalkozás teljes problémaköre ezzel egyszer s mindenkorra lezárult mielőtt egyáltalán elkezdődhetett volna.

Így aztán egy szép nyári napon (estén) amikor be akartam csukni őket és persze előtte összegyűjteni a napi adományt azt látom, hogy kilenc csaj fenn a legfelső rúdon, egy a fekete, bent a tojó rekeszben ücsörög még mindig. Gondoltam, hogy eltévesztette az időzítést, megcsúszott, várok egy kicsit hátha...Kisvártatva visszamentem, de még mindig bent üldögélt. Két dolog jutott rögtön az eszembe:a) lehet, hogy beteg? b) finoman megpiszkálom egy kicsit, akkor úgyis kimenekül, aztán majd reggelig meglátjuk.

A finom megpiszkálás (szinte simogatás) váratlan eredményt hozott: a TYÚK gonoszul visszasziszegett, sőőőt oda is próbált csípni a kezemhez. Gondoltam, hogy az eddig sem túl meghitt, meleg barátinak egyáltalán mondható kapcsolatomon  úgysem fog sokat rontani, ha erőteljesebben piszkálom akkor meg, hogy lássuk mi a gond.

Sajnos a hirtelen ötletből táplálkozó billiárd módszert (kapanyéllel kellő távolságból finoman, de annál kitartóbban lepöckölni a tyúkot úgy, hogy a tojásokban ne tegyek kárt) nem tudom tiszta szívből ajánlani a hasonló problémától szenvedőknek ugyanis a tyúk védekező pózt vett fel, kiterjesztette az összes szárnyát, tollát, farkát stb. így csaknem lehetetlen volt kitolni a rekeszből és közben ádázul csipkedte a kapanyelet, sőt ahogy csak bírt még bele is kapaszkodott. Dehát az ember nem arra született,.... rövid de intenzív viaskodás után sikerült kitolni a felháborodott tyúkot a rekeszből, majd fél kézzel, még mindig a kapanyél biztonságos távolságában tartva őt, gyorsan összekapkodni a tojásokat és rácsukni az ajtót.

És ez így ment attól kezdve napokon keresztül, míg végérvényesen rá nem döbbentem, hogy bizony ez a tyúk kotlani akar. A billiárd módszer helyett új fortélyt kellett kieszelnem mivel féltettem a tyúkot is (egyre ádázabban viselkedett, ha meglátta a kapanyelet) , hogy baja lesz, meg a tojásokat.

Ekkor következett az erős kesztyűben hirtelen mögé kerüléses módszer, aminek lényege a következő: vegyük fel a legvastagabb anyagú kerti kesztyűnket az ügyesebbik kezünkre, amilyen csöndesen csak tudjuk, nyissuk ki a tojórekesz ajtaját (nálunk ez a lépés elég nehezen ment egy idő után, mert Pannika a kerítésen kívülről csatlakozott az akcióhoz és úgy gondolta, hogy erőteljes ugatással támogatni fogja annak sikerét), na mindegy, ha kinyitottuk, akkor már ne habozzunk, hanem egy gyors mozdulattal, ragadjuk meg a tyúk farktollait (lehetőleg egyben az összeset különben kijönnek) a kesztyűs kezünkkel és gyors lélekjelenléttel határozott mozdulattal húzzuk ki a tyúkot a rekeszből és dobjuk le az ,udvarra.

 Nos ez a módszer eléggé hatékonynak bizonyult, de sajnos a tyúk az gyorsan tanul, és az óvatos ámde akusztikusan erősen megtámogatott ajtónyitásra különböző védekezési módszereket vetette be:

1. Velem szembe ült be a rekeszbe :(((

2. Szembe ült és már előre felkészülten széttárta az összes szárnyát,tollát és mindenét, hogy minél nehezebben férjen ki abból a bizonyos rekeszből.

És ez azóta így megy nap mint nap. Szakértők szerint 4-6 hét, ami az én időszámításom szerint már lejárt. Vannak olyan független vélemények is, hogy ha egyszer elkezdte akkor már soha sem....hát erre gondolni sem merek. És van persze a vizes módszer. Lehet, hogy ha nem változik semmi rövidesen, akkor kénytelen leszek bevetni?

Lehet, hogy lesznek akik elolvasva ezt a történetet felelőtlen gazdának fognak tartani, de kérem, hogy mielőtt ezt véglegesen eldöntik, vegyék figyelembe a következő tényeket:

1. az állat tudja hogy mi a jó neki és csak azt eszi meg (a régi népi bölcsességek c. axioma gyűjtésem egy amúgy eléggé közismert darabja),
2. a kis, barna, gyanús küllemű gombák bolondul gyorsan nőnek, reggel még semmi nyomuk estére pedig már el is tűntek,

csak az a baj, hogy legnagyobb rémületemre ezúttal az én éhenkórász, mindent gondolkodás nélkül felfaló tyúkjaimban.

Az esetből én már csak a késő délutáni órákban a végkifejletet érzékeltem: feltűnően friss kaparásnyomokat szabályos körben a baromfi udvarban trónoló fa törzse körül, néhány, csakis mikroszkóppal észrevehető morzsát a kis barna gombakalapokból valamint cérnavékony szárakat kalapok nélkül meredezni. Nem vagyok valami nagy gombaszakértő, olyan családban nőttem fel, ahol a kis barna gombák kifejezetten a bolond névre hallgattak, ami persze nem egy korrekt rendszertani meghatározás, de nagyjából azt jelenti, hogy mindenképpen célszerű tartózkodni az elfogyasztásuktól. Amint azt ugyancsak meg kellett állapítanom, sajnos a saját káromon, hogy a gombák egyáltalán nem tartják tiszteletben a más célra elkerített terület sérthetetlenségét, hanem minden szégyenlősség nélkül, pillanatnyi elhatározás nyomán a legalkalmatlanabb helyeken is képesek felütni kis barna fejüket, például egy baromfi udvar közepén.

Nos visszatérve a történethez, tehát amikor hazaérkeztem és első utam a baromfi udvar megszemlélése végett az udvar végébe vezetett (mint minden nap, azért ha belegondolok ez is egy mentségnek számít !) a gondosan gombátlanított fatörzs látványa fogadott. A tyúkok elégedett arckifejezéssel jöttek mentek az udvarukban mint minden más napon, aztán persze amint megláttak a lehető legtávolabbi sarokba menekültek előlem.

Az első ijedtség után elhatároztam, hogy különböző bolond gomba diagnosztikai és hatástalanító próbáknak vetem alá őket, amik egészen pontosan sorjában a következők voltak:

1. próba Alapos megfigyelése annak, hogy esetleg nem bizonytalan-e a mozgásuk a mérgezés következtében, nem dülöngélnek-e vagy nem mutatnak-e más feltűnő jegyeket, ami a mérgezés kezdődő hatására utalna.

Az első pontban leírt módszeremmel csak azt értem el, hogy a tyúkok gyanakodni kezdtek, hogy valami nem rutinszerű dolog fog következni és szorosan egy kupacba verődtek a túlsó sarokban és egyáltalán nem akartak onnan elmozdulni.

Nem baj, következzen akkor a 2. számú próba:

2. próba Panni kutya viharos megérkezése a kerítéshez, hangos ugatással kísérve. Erre a tyúkok attól függően, hogy mennyire számítanak a dologra és milyen távol vannak a kerítéstől abban a pillanatban, amikor Pannika megjelenik, különböző gyorsasággal ámde hasonló módon reagálnak: fejvesztve menekülnek a lehető legmesszebb a veszélyzónából. 

Sajnos, hogy most ez a próba sem hozott különösebb eredményt, tekintve, hogy eleve a legtávolabbi sarokban lapultak és amúgy sem kívántak onnan elmozdulni, addig amíg mi ketten tyúk látótávolságon belül tartózkodtunk a kutyával.

Így aztán a 3., a legbiztosabb próba mellett döntöttem, és ez pedig csakis az evéspróba lehet. Ha ugyanis rosszul érzik magukat: szédülés, fejfájás, gyomorrontás, akkor biztosan nem kívánnak majd étkezni és ez ugyebár egy pontos visszajelzése a kezdődő gombamérgezés kialakulásának.

3. próba A teszt étkezés céljából hirtelenjében a következő dolgokat tudtam előteremteni: krumpli héja vastagon meghámozva és megfőzve, majd darált kukoricával összekeverve. Éééés bingo: a tyúkok viharos sebességgel rohanták meg a táljukat és ettek!!!

De nem lehet, hogy a mérgezés hatása csak késleltetetten jelentkezik majd? Jó akkor legyen még egy utolsó, mindent eldöntő próba, a zöld saláta leveleké.

4. próba Ezt a próbát egy egész sor tölgylevelű salátám bánta, amit hirtelen útban lévőnek és egyébként is felmagzásba indulónak kellett minősítenem, így persze nyugodtan kitéphettem és a tyúkoknak adhattam  őket.

Nos mit mondjak még? Lehet, hogy szerencsémre kevés volt a gomba és túl sok a tyúk? A csajok hasonlóan viselkedtek mint a 3. számú próba esetében, villámgyorsan ott termettek a salátalevél kupac közepén, szétkapirgálták a kupacot és boldogan láttak neki a levelek csipegetésének.

Így telt el a délután hátra levő része és alkonyatkor úgy mint máskor (egy cseppet sem imbolyogva) besétáltak a házukba, komótosan elhelyezkedtek a legmagasabb ülőrúdon, én pedig rájuk csuktam az ajtót.

De valahogy mégsem vagyok egészen nyugodt... kissé szorongva várom a holnap reggelt......

Most már hivatalosan is (bio) kiskert tulajdonosnak érzem magam, mivel május 10-re, néhány apró simítástól eltekintve befejeztem a kertépítést. Azért elég nagy projekt volt:) Na jó voltak elképzeléseim arról, hogy mekkora munka lesz és az elején azt gondoltam, hogy nincsenek határidők, majd készen lesz, amikor lesz. De aztán elkapott a hév, na meg a biológia olyan nem megvetendő összefüggései, hogy nem lehet bármit bármikor. Ősszel ugyan elkezdtem és egészen addig eljutottam, hogy dugdostam őszi fokhagymát, ültettem egy csomó bogyós gyümölcsöt, és elkészültem még néhány ágyással, de aztán megjött a tél.

Anyukám praxisából emlékeztem még arra, hogy borsó és a dughagyma időszak vészesen hamar elkövetkezik. Így aztán egy február végi –március eleji szép napsütéses hétvégén meg is teltek a maradék ágyások borsóval és dughagymával. És attól kezdve megindult a verseny az időjárás, az ásási sebességem és a vetőmagos zacskókra írt vetési idők bűvöletében.

Közben jártam a kishantosi népfőiskolára is, biokertészkedést tanulni és ez a néhány alkalom egyrészt megerősített abban, hogy igen én ezt AKAROM! és ráadásul megragadt az emlékezetemben egy remek ember: Átsné Éva mondata, hogy még a legvacakabb őszi ásás (az ő léptékeiben szántás ) is sokkal jobb, mint a tavaszi. A biokertészek ugyanis azt mondják, hogy a talaj szelvényeit nem szabad radikálisan megbolygatni, mert mindegyik élőlény pontosan tudja, hogy ő melyik szinten szeret tartózkodni és ha hirtelen a fejük tetejére állítjuk őket, akkor az összes energiájukat arra fordítják, hogy visszatérjenek a helyükre és nem azokra a hasznos tevékenységekre, amiket valójában ki tudnak fejteni. Márpedig a jó talaj kulcsfontosságú. Ráadásul  szerintem nemcsak a biokertészeknek. Csak mi mást értünk jó talaj alatt, mint azok, akik a jól átforgatott, bepétisózott, talajfertőtlenített változatban hisznek. Nos én tudva, hogy a vacak őszit már lekéstem, mindent megtettem, hogy valamit visszahozzak a hátrányból: több mint 20 zsák szürkemarha trágyát ástam be a gondosan gaztalanított (kézzel!!) földbe, ásványi anyag pótláshoz használtam a Meliorit nevű készítményt is, és nem utolsó sorban, ahhoz, hogy emelt ágyásokat építsek, több mint 7 köbméter termőföldet hordtam be a kertembe. Több okból is a valamilyen elkerítéssel jól körülhatárolt ágyások híve vagyok: egyrészt mert szép, másrészt mert a mi homokos jellegű talajunk egy idő után szétfolyik és eltűnnek, lelapulnak a műgonddal kialakított ágyások, harmadrészt pedig  mivel az ágyások gerendával és alatta geotextítiával körülhatároltak, reménykedem benne, hogy ezt a gyomok is észreveszik és nem (na jó, nehezebben) hódítják vissza a területet, amiről kitessékeltem őket. Nem utolsó sorban kell egy kicsi stimuláció Panni kutyusnak is. Ha kooperatív hangulatban van, pontosan tudja, hogy hol kellene közlekednie. 

Én szeretem a geometrikus, tiszta formákat, ezért a kertet nagy négyzetekre (ágyások) széles sugárutakra (a diszkrétebb indulatszavakkal történő fűnyírózhatóság miatt) és keskenyebb ágyások közötti gyalogutakra osztottam, amit hánccsal fedtem a gyomok távol tartása és a sár ellen (Pannika hófehér lábacskájának megőrzése érdekében, bár ezek az utacskák éppen annak a szabályrendszernek a részét képezik, amit Pannusunk valljuk be nem túl nagy igyekezettel, igyekszik elsajátítani:  sugárutak: IGEN, kis utacskák, pláne sőt ágyások teteje: NEM!!!!).

Néhány barátot és családtagot azért még Pannikán kívül szeretnék felsorolni, akik segítettek nekem a munkában és ennek ellenére még ma is felveszik a telefon, ha felhívom őket: Dóra és Sándor (ásás), Judit (ásás, gazolás too!), Zsombi, Péter és Bálint (föld és gerenda hordás) és Gyula (szinte minden beszerzése, és hazaszállítása ami kell).

A tavaszi ásás legnagyobb haszon élvezői a tyúkok voltak, mivel az eddig nem művelt földben, rengeteg kövér fehér cserebogár lárva (lánykori nevén: pajor) bújkált a földben, és ezek aztán kis kék vödörben összegyűjtve hozzájuk vándoroltak. Azóta a tyúkokkal való kapcsolatom is feljövőben van, a titok, hogy kis kék vödörrel kell közelednem hozzájuk és akkor hajlandók kb 2 méterre megközelíteni. (Az eddigi közeledési csúcs valahol 1,8 méter környékén lehet, de ehhez azért elég sok pajor kell.

A normál tavaszi menetrend elég gyorsan kialakult: ástam, földet és trágyát hordtam, gerendát festettem, ágyás építettem (vízmértékkel!!!) és vetettem, ültettem, mindezt viharos sebességgel.

A következő fontos alapszabály: biokertész nem használ csávázott vetőmagot! Aki nem tudja mit jelent ez a szó, még biztosan nem biokertész, de érdemes utánanéznie a dolognak. Nem akarom eldönteni a vitát, csávázott vagy nem, csak azt tudom, hogy én elhiszem, hogy a méreggel kezelt magból fejlődő növény szöveteiben a mérgek megtalálhatók lesznek, ráadásul a virágporuk káros hatással van a méhekre. Ezen felül csávázott magból készült répát és salátát tudunk venni a TESCO-ban is, minek akkor küzdeni értük a kiskertben.

Szóval lépésről lépésre alakult a dolog, apró résztávokat tűzve ki magam elé: március eleje: spenót és saláták, DE március 15-re el kellene vetni a répát, paszitnákot és petrezselymet is! Nem mondom, hogy a hóhelyzet segített, mivel ásni sem lehetett, de lélegzethez jutottam legalább és mire az idő javult egy kicsit, pont egy hónappal később, elvetettem végre a répamagokat is!

Szintén Kishantoson hallottam először a tápiószelei  génbankról (pontos neve Növényi Diverzitás Központ ,szívből ajánlom!). Követve a honlapjukon leírt utasításokat 10 féle tájfajta vetőmagot rendeltem tőlük: spenótot, sárgarépát, pasztinákot, több féle paradicsomot, zombori tököt:), mungó és azuki babot, valamint Olgitól a kerekegyházi Rendek ökotanyáról kaptam kerekegyházi lila burgonyát, aminek az a története, hogy az ő nagyanyja mentette meg a fajtát és adott a génbanknak is megőrzésre. Ilyen kerek a világ:))

Elvetve a répa, vetni kell nemsokára a krumplit, ráadásul a paradicsom magokkal is kezdeni kell valamit! Nem vagyok egy palánta előállító zseni, talán egyszer próbáltam és nagyon nem sikerült:(( tehát lakásban biztosan nem akarom, de találtam rá egy jó megoldást: mini hideg-meleg házat kellene készíteni. Gyulaaa! A nagy mű nem más mint egy masszív fakeret, nyitható/levehető üveg tetővel. A trükk még annyi, hogy alulról lehet fűteni friss trágyával, jó minőségű földet kell beletenni és az oldalát akár belülről pl. szalmával szigetelni, és/vagy kívülről is földet tenni köréje amilyen magasan csak merünk vagy az esztétikai érzékünk engedi. Biztosan időjárás-szerencse függő, hogy ebbe a szerkezetbe mikor vetjük el a magokat és mi lesz belőlük. Tartós fagyot nem vészelnek át benne a palánták, legalábbis az enyémben nem, de kiindulva abból, hogy ha később is tudjuk elvetni őket, de kint a természetes fényen sokkal gyorsabban fejlődnek a növények mint télen a szobában, szóval a dolog akkor kiegyenlítődik. Így ebbe a remek szerkezetbe vetettem a paradicsom magokat és mostanra gyönyörű palántákká lettek (mégis csak palánta zseni vagyok:), a karfiol egyik full extrás változatát: a csillag vagy pagoda karfiolt és cukkiniket. Ami még fontos lehet, hogy ez a mini melegház (meleg talpnak is olvastam német biokertészeti könyvekben) olyan sajnos mint a kutya, minden nap foglalkozni kell vele. Először is figyelni az időjárást és ha süt a nap kinyitni, mert sokkal-sokkal melegebb lesz benne pillanatok alatt mint kint a szabadban, a növények pedig megfőnek benne. Este visszacsukni, amíg fagyveszélyes a helyzet, a növényeket öntözni, egyelni, mert észtvesztően gyorsan nőnek benne! Viszont, ha már nem palántákat tartokmajd benne, akkor ágyásnak fogom használni és ami még izgat, ki is fogom próbálni ősszel, hogy kiürítve és homokkal feltöltve egy darabig tudok-e pl. krumplit vagy répát tárolni benne.

Egy másik nagy varázslat a csalánlé, eléggé büdös varázslat ugyan, de tényleg csodaszer. Ha szánunk rá időt és készítünk tavasszal a palánta és a szabadföldi növények felneveléséhez, a növények tényleg meghálálják és láthatóan egészségesebbek lesznek tőle. És ez még nem minden! A gyümölcsfákra és bokrokra is kipermetezhetünk belőle immunrendszer erősítőnek, kártevő távol tartónak. Én nagy rajongója vagyok és amióta a ház közeléből a kert végébe telepítettem, azóta a családom is. A csalánlét kombinálhatjuk más jótéteményekkel is, mint például zsurló vagy fekete nadálytő, én az idén a fekete nadálytövet is kipróbáltam, zsurló tenyészetet a mi környékünkön sajnos még nem sikerült felfedeznem.

A remek talaj, a csalános öntözés mellett van még néhány okosság, amiket szintén próbára teszek. Az egyik a jó szomszéd-rossz szomszéd dolog mint a Született feleségekben, csak itt tényleg vannak olyanok, amik támogatják és jó hatással vannak egymásra. Segítenek a másiknak a növekedésben és a kártevők elzavarásában és vannak olyan társítások, amikor ki nem állhatják egymást. Ugye az alapok, amit talán mindenki ismer például a répa-büdöske vagy a paradicsom-zeller,  krumpli-bab vagy csombor, de például a krumpli-paradicsom, na az ami tilos!

Érdemes utána nézni ezeknek és eszerint lehetőleg vegyes ágyásokba ültetni a növényeket, mert szépek, egészségesebbek lesznek és nem utolsó sorban nagyon is kreatívan lehet hozzáállni az ültetéshez.

Nagyon tetszik még az ötlet, ami pedig egyenesen a középkori kolostori kertészkedésből jön, hogy fűszernövényeket ültessünk az ágyások szegélyébe: zsályát, cipruskát, levendulát például, mert ezek aromás növények és a belőlük felszálló illóanyagok megzavarják a kártevőket, így aztán valamennyire távol tartják őket (ezt is Kishantoson tanultam) a növényeinktől, amiket meg szeretnénk óvni tőlük. A biokertészek egyébként nem úgy tekintenek a rovarokra mint potenciális ellenségekre, amiket azonnal meg kell semmisíteni, hanem mint a nagy egész részeire, csak ne legyenek egyszerre túl sokan éppen ott, ahol nem kellene. Egy-egy faj túlságos elszaporodása inkább az egyensúly megbomlását jelzi, persze ez nem azt jelent, hogy semmiképpen sem szabad beavatkozni és megszabadulni a betolakodóktól, csak nem durván és drasztikusan. Vannak olyan szerek, amik a biokertészkedésben engedélyezettek, ezek használatát is most tanulom: például a lemosó permetezéshez használtam Nevikén-t és Vektafid-R nevű  réz tartalmú készítményt, erről persze eszembe jutott, hogy a dédnagyapán hogyan permetezte rézgáliccal a szőlőt és a rózsáit annak idején (a biokertész dinasztia:). Szinte folyamatosan lehet használni a csalános levet (nem virágzó növényből készítve), valamint a higított narancs vagy parafin olajat és a káli szappant. Szintén Olgitól hallottam, hogy a burgonya levelét fahamuval kell leszórni a kártevők (az édes kis csíkosak) ellen és nem akkor kell a gazdaboltba rohanni valami jó erősért, amikor már félig lerágtak mindent.

Szóval próbálkozom, és az almafáim még sosem voltak ilyen szépek, pedig már több bio alma kísérleten is túl vagyok, virágoznak a naspolyáim, nem beteg a szilvafám levele és szépnek látszik az ősszel ültetett meggyfám is, nem beszélve a krumplimról a borsóimról, a spenótról , a retekről (ugyan csak XXS-es méretben). Bízom magamban és reménykedem, hogy egész nyáron kitart majd a szerencsém:)))

Sietek leszögezni, hogy alapvetően semmi bajom sincs a szomszédommal, amolyan derék mindent tudó típus, aki félkönyökkel a drótkerítésre támaszkodva szívesen ad „én a te helyedben…” típusú jó tanácsokat. Amikor mi újdonsült telektulajdonosként megjelentünk a látóterében, én éppen a lakásból kiszabaduló friss kertész korszakomat éltem, teleültetve minden talpalatnyi helyet a legkülönfélébb dísznövényekkel, amik persze utána különös körforgásba kezdtek, többször kicserélődtek és „átültetődtek” míg megtalálták végleges helyüket a kertben. Szerencsére elég hamar jött a következő: az ültessünk inkább őshonos, a mi éghajlatunkhoz jól alkalmazkodó növényeket korszakom, megspórolva a felesleges sanyargatásból származó esztétikai károkat, a téli becipelést és a nyári folyamatos esti öntöző programot. Ezzel együtt viszonylag gyorsan változott a pázsitos udvarról alkotott képem is. Először hősiesen, időt pénzt és energiát nem kímélve befüvesítettük a teljes rendelkezésre álló 1800 m2- építési területet. Majd egy egész hónapig örültünk a gyönyörű zöld pázsit jellegű füvünknek (javamra szóljon, hogy én már akkor is szárazságtűrő sport fűkeveréket vetettem), két nyáron át öntöztük (permetező fejjel, slaggal és csöpögtetéssel), gyeplazítottuk, gereblyéztük, utánvetettük, de egyre inkább látszott, hogy alul fogunk maradni a küzdelemben. Így aztán arculatot váltottunk és hagytuk, hogy az angolszász gyarmatosítónál sokkal életképesebb bennszülöttek fokozatosan átvegyék a hatalmat és csak némi szerény kis fűnyírással próbáltuk továbbra is rábeszélni őket arra, hogy füves gyepként viselkedjenek. De nem bántuk meg, nagyon sok apró szépséggel gazdagodtunk, lett egy csomó kerek repkényünk, pongyola pitypangunk, piros levelű árvacsalánunk, tyúkhúrunk és sok egyéb eredetigazolatlan növénykénk, amik azonban nagy egyetértésben időszakról időszakra változó képet mutató, de összhatásában alacsony vízszámlával működő füves udvart biztosítanak nekünk.

Nos, a mi szomszédunk ezekben az első, mára már történelminek mondható időkben, önkéntes jószándékkal fejtette ki álláspontját a valamire való konyhakert, szőlő- és gyümölcs művelés rejtelmeiről, de miután látta, hogy szaktanácsai ugyan látszólag meghallgatásra, de meg nem fogadásra kerülnek, nem erőltette tovább az egészet.

Tavaly októbertől azonban természetesen szemtanúja lett a legújabb, építsünk saját biozöldségest mániámnak, így kisvártatva újra feltűnt a közös kerítésünkre könyökölve és mint egy igazolva érezve  a hat évvel ezelőtt elmondottakat, érdeklődött, hogy csak nem veteményest építek-e? Gondoltam kihasználom az alkalmat és szelíd, indirekt pressziót alkalmazva, elmesélem neki, hogy de igen méghozzá bio módon szeretnék gazdálkodni, hátha ezek után ő is kapva kap az alkalmon, hogy megreformálva az eddigi elképzeléseit csatlakozzon az eddig egyszemélyes bio mozgalmamhoz. Ebben persze nem kevés önös érdek lakozott, mert hosszú szakirodalmak szólnak arról, hogy milyen kilátástalan küzdelem a biokertészkedés 300 m2-en alig 80 centiméteres védő távolságra a  szomszédtól, ahonnan ha szerencsém van a széliránnyal a permetszer nem is, de a kártevők boldogan menekülnek át az én kis bioparadicsomomba, amennyiben úgy érzik, hogy méltánytalanság érte őket példának okáért egy kiadós lemosó permetezés képében. Nem tagadom továbbá, hogy a biokertészkedést népszerűsítő kampányom sikerét még arra is alapozni véltem, hogy a hétvégente szomszédban szaladgáló gyerekhad bővüléséből arra következtettem, hogy Feri szomszéd az elmúlt majd egy évtized alatt többszörös nagypapa lett és az én gondolkodásmódomban bio eper, bio répa, bio paradicsom és a kisgyerek közvetlen kapcsolatban állnak egymással.

Nos, az én robikapán és egy jó kiadós permetezés ugyan nem árthat senkinek gondolatkörben szocializálódott szomszédom arcára rögtön kiült, hogy mit is gondol ő a biokertészkedésről, mint amolyan hozzá nem értő háziasszonyok úri huncutságairól a magafajta profi kiskertészekéhez képest és kedvesen sok szerencsét kívánt nekem az én is kísérletemhez.

Hát így állunk a példamutatás és a szomszéd nevelés területén jelenleg. Mindenesetre drukkolok a mogyoró bokraimnak, amiket a telekhatárra ültettem, hogy nőjjenek minél gyorsabban és nagyobbra, hátha mintegy első védvonalként segíteni tudnak nekem legalább a szállongó permetszerek felfogásában.

A biokertem egyelőre köszöni jól van. Próbálok mindent a könyvek, cikkek előadások és valaha anyukámtól ellesettek szerint csinálni, hátha mégis sikerül:).

Kezdjük mindjárt a talajjal, amivel szerintem rendkívül jól bántam, nagy mennyiségű szerves trágyát és amíg volt, komposztot juttattam ki, valamint egy Meliorit nevű anyagot is (bio kertészkedésben engedélyezett), amely a különböző ásványokat hivatott pótolni javítva ezzel a talajszerkezetet is. Folyamatos tanulmányozója vagyok a biokertészeti könyvek jó szomszédok-rossz szomszédok táblázatainak és a magokat eme alapelvek szerint vetettem el. A kikelő növények remélhetőleg segíteni fogják majd egymást és egyesítik erőiket a kártevőkkel folytatott harcban.

Tanultam néhány nagyon hasznos dolgot a kishantosi népfőiskolán is, kifejezetten az itt hallottak alapján készítettem egy olyan ágyást, mint a régi kolostorkertekben, ahol az ágyás peremén illatos fűszernövények pompáznak (zsálya, levendula, cipruska) remélve, hogy az általuk kibocsátott illatanyagok és aromák megzavarják majd a kártevőket és azok nem találják majd meg az ágyás mélyén rejtőző, védtelen növényeket. Erősen hiszek a különböző, növényeket erősítő koktélok hasznosságában, az idén is készíteni fogok nekik csalán teát (esővíz+rengeteg friss csalán néhány napig érlelve), bőségesen megöntözve őket ezzel, amelyet az idén a lébe áztatott fekete nadálytővel is kiegészítek. A csalánnal való barátkozásban odáig jutottam, hogy tavasszal három csalántövet is ültettem a kertembe, remélem annyira jól érzik majd magukat, hogy erőteljes terebélyesedésbe kezdenek. A bio kertészkedésben az egyik legnagyszerűbb felfedezés, hogy szép lassan megváltozik az ember hozzáállása a jó növény- rossz növény kérdéshez és azok a növények, akik eddig indexen voltak, lassanként visszavándorolhatnak a kertünkbe.

Életemben először tartottam lemosó permetezést, igaz, hogy életemben először vannak gyümölcsfáim is!!!! Igen, nem elírás, a lemosó permetezés létező fogalom a biokertekben is, léteznek olyan szerek, amiket a biokertészkedés is engedélyez. Izgatottan várom az eredményt.

Az új lányok érkezésével vitathatatlanul megváltoztak az erőviszonyok. Persze a dolog elsősorban a saját nyughatatlanságomnak köszönhető: hetek óta bújtam az internetet azon tűnődve, vajon jó ötlet lenne-e még néhány tyúkot befogadni a szerény kis tyúkhajlékba:) Ellene szólt, hogy a meglévő hét tyúklány nagy egyetértésben kapirgált az udvaron, s ha össze is fogtak valaki ellen, hogy bizalmatlanságukat amolyan tyúkmódra éreztessék, nos az csakis én voltam. Mi van, ha az újakkal nem fognak kijönni? Viszály lehet, sőt TYÚKVIADAL?!

Aztán egy vasárnapi telefon mindent eldöntött: további itáliai tyúkokat kínált nekem, akitől az első csapat is származott, ami mi másnak, ha nem a belém vetett bizalomnak volt betudható? Ráadásul kiderült, hogy az ezüst színű csajok mellé feketékre, sőt még egy pöttyösre is szert tehetek:)))) Azonnal rávágtam az igent és már rohantam is értük, hogy egy biztonságos 3+3 ponton rögzített kartondobozban hazaszállítsam őket.

Nem állítom, hogy nem voltak az agyamban forgatókönyvek a csajok összebarátkoztatására és a fokozatosságra, de attól kezdve, hogy kiderült: a három új lány sem lesz velem jobb barátnő mint a többiek, amint a doboz kinyílt hanyatt-homlok rohantak a legtávolabbi sarokba, ahol persze a többiek azonnal (be)fogadták őket. Annál is inkább, mert a beavatási ceremóniához természetesen Panni kutya is csatlakozott, viharos üdvözléssel juttatta kifejezésre, hogy neki már az első hét is éppen elég volt.

A három új csaj közül a két feketéről egy röviden megtartott terepszemle után azonnal kiderült, hogy igazi dívák és nem, hogy attól kell tartani, hogy a régi hetes-fogat nem fogadja be őket, ellenkezőleg ettől kezdve ők igyekezhettek, hogy a kegyeikben részesülhessenek és nehogy kimaradjanak a közös pletykákból. A fekete dívák átvették a kezdeményezést és ettől kezdve mindenütt elsőként részesültek a több csillagos szállással járó különböző juttatásokból: korai reggeli, délelőtt zöldek, délutáni vegyes magtál, és persze még a vacsi  lefekvés előtt.

Na és Pöttyöske? Nos ő a beilleszkedésből nem vizsgázott valami jól . Persze ez talán annak a külső körülménynek is köszönhető, hogy fiatalabb és kisebb is a többieknél. Ha valaki nem tudná, a tyúkcsajoknál a kiközösítés egyik legbiztosabb jele, hogy ha nem tartozol a kemény maghoz, akkor esténként nem aludhatsz a legfelső rúdon.

Így aztán Pöttyöskének igyekeznie kellett, hogy minél gyorsabban befogadják a Kilencek. Boldogan csatlakozott például a reggeli fittness programhoz és megpróbálta utánozni az ellesett gyakorlatokat:

De a Kilencek szemmel tartották egymást, amint valamelyikük hagyta volna, hogy ellágyuljon és Pöttyössel is barátkozzon, megjelent a másik, hogy emlékeztesse: Pöttyös nem öri-bari velünk. És persze ettől az előbbi is visszatáncolt, mert mi a kemény mag csak tartsunk össze.

De ettől még Pöttyös egy erős jellem és ő szentül elhatározta, hogy a tyúkcsajok bandájához fog tartozni egyszer. Ennek pedig az első és legbiztosabb feltétele, hogy nem barátkozunk a személyzettel!!

És ő ezt be is tartja, biztosan állíthatom:((

Ha még nem is mondhatom, hogy az életem nagyobb részében, de szerencsére eléggé régóta igaz, hogy egy vagy néha több kutyus tartozott a családunkhoz. Időben és névszerint még Komlón a szülői házban (anyukám szívós 17 éves ellenállását felőrölve), az én életem 18. évében érkezett Alizka, az aranyszínű cocker spániel, egy remek kis kutya, aki egyesítette magában minden kutyára vágyó gyerek örömét: a nagy kedves barna szemeket, a puha aranyszínű szőrt, az őszinte ragaszkodó farkcsóválást, a kedves természetet (látszólag!) és annyira túlzó odaadást a gazdi iránt, hogy bárkit aki szerinte túl közel merészkedett az ő gazdájához, azonnal egy figyelmeztető harapással jutalmazott.

Aliz kutyával néhány éves lakótelepi lakozás után települtünk át a 80-as évek végén frissen épült családi házunkba, amelynek az első időben kerítése nem, de annál több szomszédja volt. Alizka birtokba is vette, rögtön az első hajnalban, amikor anyukám kiengedte, a szomszédunk konyhakertjét, és abban is a szépen felfuttatott gyönyörű zöld babsátrat. Na most azt is tudni kell, hogy Alizka eléggé öntörvényű kutyus volt, és rendszerint meg kellett várni amíg magától elunja azt a dolgot, amit kitalált, de lebeszélni róla sem szép szóval, sem pedig fenyegetőzéssel nem lehetett.

Szóval a kutya hajnali hatkor bent a szomszéd zöldbabjában, anyukám fürdőköpenyben és papucsban kint a kertben, amikor is riadtan érzékelte, hogy lehet, hogy a mi valljuk be nem túlságosan magas fokon szocializálódott kutyánk pillanatnyilag a szomszédra ugyan nem, de az utca végi járdán közben már munkába induló mit sem sejtő emberre igenis veszélyt jelenthet, mivel nem tudni Alizka mikor dönt úgy a zöldbab sátorból szemmel tartva a közlekedőket, hogy ezek aztán márpedig bemerészkedtek az ő vadászterületére, tehát rendet kell tenni közöttük. Anyukám a lehető legjobb döntést hozta, amit a helyzet megengedett, azonmód ahogyan volt papucsban és fürdőköpenyben kiszaladt az utca végére, leállította a reggeli gyalogosforgalmat és elmagyarázta az embereknek, hogy a saját érdekükben jobban teszik, hogyha egy másik útvonalat választanak a munkába menésre. Fél 9-kor következett aztán a vadonatúj szomszédunk, aki némi meghökkenéssel vette tudomásul, hogy márpedig ő (persze szintén a saját érdekében) addig nem fog lemenni a kiskertjébe kapálgatni, amíg Alizka úgy nem dönt, hogy befejezi a hajnali levegőzést és visszavonul a saját és hű csatlósai házába. Könnyen belátható, hogy ettől kezdve a jó szomszédi viszony és a városi forgalom zavartalan biztosításának egy rohamos kerítés építés elengedhetetlen feltétele volt.

Alizkához később egy angol bulldog csatlakozott, aki öcsém javaslatára a Jeff Stanton nevet kapta (a 90-es évek elejének amerikai motocross bajnoka). Stenikének több csodálatos tulajdonsága is volt, zord és nem túl sportos külleme egy önfeláldozóan kedves, Alizkára istenként felnéző belsőt takart, aki a légynek sem ártott volna, ámde mindenki őt próbálta meg nagyobb ívben kikerülni, végzetesen közel kerülve így szendének látszó cocker spánielhez. Meg kell hagyni, hogy kert szempontból Stenike férfi révén ártalmasabb volt, és néhány bokor sárgulása-barnulása jelezte az ő áldásos jelölő tevékenykedését.

Néhány évvel később szerencsém volt összebarátkozni a leedő férjem belga juhász kutyájával. Az ő kapcsolata a kerttel egy érdekes tanulsággal szolgált nekem: sajnos nem kézenfekvő dolog, hogy a kutyus automatikusan fogja sétáltatni magát a kertben, megspórolva ezzel a gazdinak a korai felkelést és a kávéelvonási tünetek miatt jelentkező félkómás-pórázos huzavonát. Johny kutya igazi lakásban felnevelkedett, lakótelepi kutyus volt, ámde egy nyáron jött a csodás ötlet, hogy kutyás nyaralást szervezzünk, családi házzal és saját bekerített udvarral. Boldogan vártuk a reggelt és azt, hogy nekünk a feladatunk csupán a bejárati ajtó kinyitása legyen és azután az ágyból félálomba visszaszenderülve várjuk, hogy kutyánk az udvaron megsétáltatva magát elégedetten térjen vissza. Pillanatok alatt kiderült, hogy a városi kutya agyában sajnos a "lakás" a legkülső bezárt kapuig tart és Johny-ka a tágas udvar dacára messze csengő ugatással jelezte, hogy szerinte a reggeli séta a kapun kívül kezdődik csak el.

A gyerekek érkezése után egy darabig kutyátlanul éltünk, de az újabb családi házba költözéssel elérkezett a nagy pillanat.....csak sajnos előtte rá kellett ébrednem, hogy nem mindegyik gyerek születik genetikailag úgy kódolva, hogy mindenáron kutyára vágyjon. Sebaj, néhány ártatlanul elejtett ilyesfajta kérdéssel hogy, "Nem kellene nektek karácsonyra egy helyes kis kutyus?" vagy "Nem is tudjátok, hogy milyen remek dolog együttélni egy kutyussal, ki kellene próbálnunk!" megpróbáltam rávezetni őket, de a gyerekek csak nem kezdtek el kutyát akarni. Ráadásul a férjem is csatlakozott ehhez az olyan érvekkel mint, "végre szabadon tudunk mozogni, egy kutya nagyon nagy lekötöttséggel jár", vagy, hogy "gondolj a szép kertedre, tönkre fogja tenni".

Nos igen a kert tönkre tevése, nem mondom, hogy nem ejtett gondolkodóba, de semmiképpen nem rettentett el a kutyatartástól. Néhány dolgot már megtanultam: a) kutyabiztos kerítés, b) bokorbarát lánykutya c)...na igen, lehet, hogy ez az eleve elrendelés volt maga: izgága mindent felásó kotorékeb, kerítést szétszedó és mindenhonnan megszökő kopó és vadászkutya helyett egy kedves, nyugodt, családszerető, a gazdáját mindenben követő juhászkutya azaz egy bearded collie!!!

És így lett nekünk Pannika. Egy péntek este utoljára futottunk neki és beszéltük végig a családi tanácson, hogy miért is nem való a mi életünkhöz egy kutya, aztán mélyen egyetértve, hogy ez így van lefeküdtünk, majd szombaton reggel csak úgy spontán megkérdeztem a férjemtől, hogy nincs-e kedve elugrani Szlovákiába? 

• "Szlovákiába, miért?"
• "Van ott egy helyes kutyus, akit meg lehetne nézni, na nem azért, hogy elhozzuk, csak úgy, hogy egyáltalán milyen?"
• A férjem ekkorra bölcsen már csak ennyit kérdezett: "Miben kell ott kifizetni azt a kutyát és hogy hozzuk át a határon?"

Pannika beilleszkedése a kertünkbe majdnem, hogy zökkenő mentesen ment. Attól, hogy építtettünk neki egy kennelt, enyhén szólva is megsértődött és ennek úgy adott kifejezést, hogy miután becsaltunk őt a mindentálló kerítés mögé és elmagyaráztuk neki, hogy meddig kell itt lennie és miért, majd becsuktuk az ajtót, az udvar feléig jutottunk, amikor elégedetten csatlakozott hozzánk, hogy persze, jó ez a kennel, de hát mit lehet tenni, ha egy kiskutya simán átugorja az 1m75-öt.

A másik kritikus pont a kerti tó volt. Mi lesz, ha belemegy, hajkurássza a halakat és tönkreteszi a tavat?

Pannika szintén még az első délután a 4 hónaposok önbizalmával át akart kelni a tavon, méghozzá úgy, hogy a tavirózsák levelére lépked majd ő, amik szerinte hidat alkotva vezetnek át a vízen. A harmadik levélig jutott, majd a vízből kikecmeregve kiderült, hogy Pannuska egyáltalán nem egy 400 pillangós típus, soha többé nem akart semmiféle tóba belemenni. A legtöbb amit tesz a miénkkel, hogy időnként iszik belőle és ha Ernő (lásd. korábban Ernő a nő) túlságosan is bizalmas viszonyba szeretne kerülni vele, akkor ingerülten visszaugatja a tóba.

Szóval a kert és a kutya dolog szépen működik azóta is, persze néhány dolgot be kell tartani, mégpedig, hogy a kutyus miután egész nap vár ránk igenis megérdemli, hogy mozogjon, sétáljon egyet a kerten kívül is. Időnként össze kell szedni Pannika csontjait, kakiját, ha nem akarunk lépten-nyomon belelépni. Cserébe Pannika nem ás lyukakat a fű közepébe, és nem tesz tönkre növényeket, viszont én pedig kiegyeztem azzal, hogy ha ő virslit kunyerál a családunk valamelyik tagjától, arra úgy tekint mint a jövő zálogára és arra, hogy a szűkös napokon is jut majd neki betevő falat, ezért aztán nagy műgonddal elássa a paradicsomok vagy a szépen kisimított  eper ágyás közé, hogy aztán a következő gazoláskor az ember váratlanul hangyák rágta, zöld virsli torzókra bukkanjon.

Az akut kerthiány nevű betegség menetrend szerint ilyentájt kezdi nálam felütni a fejét. A tünetei pedig a következők:

1. Feltűnő odafigyeléssel kezdem gondozni a szobanövényeimet, amelyeket tavasztól aztán fokozatosan újra utolér az egészséges elhanyagoltság állapota. Több éves tapasztalatom, hogy a szobanövényekre a legnagyobb ártalom a túl gondos tulajdonos, aki folyamatos öntözéssel, műtrágyázással és átültetési akciókkal frusztrálja őket, amit ők aztán hirtelen elsárgulással, kirohadással vagy éppen kis fehér bogárkák mozgósításával az újonnan cserélt földjükben, jutalmaznak.
2. Előkerülnek a polcokról azok a kerti könyveim, amiket kifejezetten ezekre az alkalmakra tartogatok, mert valahogy úgy hatnak rám mint az elvonókúrán a megvonási tünetek: annyira felerősítik a bajt, hogy szinte már jól esik szenvedni tőle.Vannak visszatérő kedvenceim: angol klasszikusoktól (Christopher Brickell: Dísznövény enciklopédia, Tony Lord és Andrew Lawson: Harmonikus kertek enciklopédiája, Christopher Lloyd: Virágos kert, Terence Conran és Dan Pearson: A modern kertművészet) egészen az olyan igencsak hasznos művekig mint A biokertészet enciklopédiája Christine és Michael Lavelle-től vagy a Biokert Marie-Luise Kreuter-től vagy egy magyar remekmű: Zöldség- és fűszer-különlegességek termesztése, ami Horváth György műve és persze az internet.
3. Az idén egy újabb elfoglaltságot találtam a tünetek fokozására: kéthetente átválogatom ültetési idő, macerás ámde megéri, anyukámnak is volt legyen akkor nekem is, na jó ezt csak ha nagyon elszánt leszek, és más egyéb szempontok szerint az ősz folyamán különböző országokból beszerzett zöldség-és virágmag gyűjteményemet.

Már előre tudom, hogy tavasszal viszont nagyon nehéz lesz lépést tartani a természettel és a legalkalmasabb pillanatban kiültetni mindent, így készítettem egy táblázatot, ami talán mindenkinek segíthet, aki hasonló cipőben jár majd és ráadásul az elkészítése, még ha csak egyelőre gondolatban is, de idevarázsolja a tavaszt.

Igazából tudtam, hogy a novemberi tavasz után előbb utóbb el fog jönni az igazi tél és a hideg. Sőt a mínuszok és a fagy is! Természetesen a körülöttem élő tyúk szak- és kevésbé-értők közötti közvélemény kutatásom miszerint a tyúkok hogyan vészelik át a telet, a szokásos eredményt hozta: a "nem kell túl aggódni a dolgot, miért szerinted a parasztok..."-tól egészen a "helyedben már régen beszereztem volna egy tudod olyan gázmelegítőt, ami az éttermek teraszán is van"-ig, megannyi hasznos tanácsot kaptam tőlük. 

Sebaj majd megmondja a tutit szakirodalom vagy az internet! A hagyományos tyúktartásról szóló remek könyvemben az alábbiakat szögezték le: a parasztudvarban a tyúkólat a nagyobb állatok istállójával építették egybe és télen ezek melege fűtötte a tyúkokat is. Hát nekem teheneim azok végképp nincsenek...(egyelőre...még:)) A másik nem túl biztató dolgot a tyúkfajták és tartásuk c. klasszikus sugallja, miszerint a tyúk eredetileg Indiából származik, ahol mint tudjuk jórészt meleg van. A következő mondat már reményt keltőbb: mintegy 4-5000 éve  domesztikálták őket és azóta gyakorlatilag "világpolgárokká" váltak. Nos ebből ha csak 1-1500-at Szibériában töltöttek mielőtt Itáliába költöztek volna... akkor nagy baj nem lehet.

Azért szó se róla izgulok, pedig azt hiszem mindent megtettem a téli felkészülésük érdekében:

1. Leszigeteltem belülről a tyúkólat.
2. Egy nagy rakás szalmát helyeztem el benne, gondoltam hátha a hidegben belefúrják magukat.
3. Tegnap még világosban erősen megfigyeltem őket, hogy nem fáznak-e feltűnően?

Nos a szigetelés remélhetőleg működik, ezen felül nem kívánnak szakítani a szokásukkal és továbbra is a legfelső rúdon alszanak, (bár mintha egy kicsit jobban összebújnának) Ennek megfelelően a szalmakupacba nem bújnak be viszont egy elegáns fészket építettek a közepébe és ma már abban találtam a tojásokat. Rejtély hogyan csinálják, bár gyakorolhatták azért  néhány ezer éven keresztül:)) A fázás pedig egyáltalán nem látszik rajtuk, úgy tűnik mintha őket egyáltalán nem zavarná a hideg. Emellett rájöttem, hogy a téli tyúktartásnak két nagyon-nagyon fontos eszköze van. Az egyik az erős akarat: ha már belefogtam, csak nem most fogom bedobni a törölközőt!!!

A másik pedig az Iphone Flashlight. Rendkívül komfortos megoldás, mikor az ember a délutáni sötétben hazaérkezik, észbe kap, hogy bezárja az óljukban a tyúkokat, benyúl a zsebébe és a világítás funkciót bekapcsolva a sötétben botorkálás helyett határozottan hátramegy és a flashlight fénye mellett megoldja a dolgot.

Szóval a csajok köszönik, jól vannak, a közérzetük és az étvágyuk is remek. Viszonyunk is rendezettnek mondható, főleg ha nem Pannikával érkezem és biztosan látják, hogy valami ennivalót hoztam. Ilyenkor visszafogott eleganciával közelítenek és finoman a kellő távolságot tartva hagyják, hogy szervírozzam nekik. Óvatosan kicsit közelebb jönnek és úgy tesznek mintha nagyon csodálkoznának. Jééé, már megint hozott ez a jó asszony nekünk valamit!!! Ilyenkor ide-oda forgatják fejüket és egymás között sietve megbeszélik, hogy ki lesz a soros az előevésben. Ez egészen addig működik ez míg az első felderítő enni nem kezd, és ha ekkor sem történik semmilyen rendkívüli esemény, akkor hirtelen mindegyik megrohamozza a reggelit.

A vízbefagyás ellen pedig megfogadtam az egyik barátnőm tanácsát és langyos vízzel próbálok felülkerekedni a fizika törvényein (naná hogy ez is a falun, amikor....gyűjtemény egyik bölcs darabja).

Az idén ősszel két (fél) maratonon is indulok és csak az egyik szól a futásról, a másik  kerti maraton, ahol versenyben  vagyok az időjárással és a saját egyre nagyobb szabású terveimmel.

A futásban az az érdekes, hogy amióta futok azóta megváltozott a viszonyom az évszakokhoz. Kétféle van: a futóidő és a túl meleg. A futóidő 12 C alatt kezdődik, afölött van a meleg.Minden évben látom azokat a lelkes futókat, akik júniusban kezdenek a futáshoz elsősorban a "hogyan fogok kinézni a bikinimben-motiváció" okán és amikor egy kicsit belejönnének abba is hagyják, mert a meleg sokkal többet kivesz az emberből és nem marad hely az élvezetnek. Most viszont remek idő van a futáshoz, ráadásul még az is nagyszerű benne, hogy mivel úgyis besötétedik amikor futni indulok, mindig rájövök, hogy az október végi sötétségben is van élet. Kivilágítás ugyan nem nagyon, de emberek és más őrült futók az utcákon igen. Szóval szeretem a novemberi Balaton maratont, ami nevével ellentétben két fél és ebből az egyiket mindenképpen az idén is le szeretném futni és ha lúd legyen kövér, a tavalyinál jobb idővel (le is írom 1 óra 50 percen belül).

A kerti maraton is a túlzottan meleg idő elmúlásával vette kezdetét. Vannak ennek kötelezően, évről-évre  ismétlődő elemei és vannak olyanok is, amik csak az idén keletkeztek.

Az őszi kerti maraton egyik első fontos lépése, kivárni míg Ernő véglegesen kiköltözik a tóból (titokban csinálja, csak azt lehet észrevenni, hogy már nincsen benne), kitisztítani és leszerelni a vízszűrőt és letakarni a tavat, mielőtt túl sok levél potyogna bele. Több évi kísérletezés után Raschel hálót használok (egészen eddig azt hittem, hogy Gresham,de most végre rákerestem a neten:)), mert a szabálytalan alakú tavon ezt tudom a legegyszerűbben és a leghatékonyabban elteríteni.

Sokan kérdezik, amikor az aranyhalakat látják a tóban, hogy mit csinálnak ezek télen? Nos a békákkal együtt áttelelnek, (a halak nem alszanak téli álmot, valljuk be ez a vízben egyébként sem lenne egyszerű nekik), lassú mozdulatokkal úszkálnak a tó mélyebb részein és még csak enni sem kérnek. Cserében viszont oxigénre van szükségük, a békákkal együtt, ezért, amikor az összes levél lehullott leveszem a hálót (Raschel!!!) a tó tetejéről és a vízforgató szivattyút továbbra is bekapcsolva hagyom. Így ahol mozog a víz, ott nem tud befagyni és jut elég oxigén a halaknak. Az egyik legjobb ötletem a tónál, a körbe ültetett sövényszerű bokorsor, mivel ezek nemcsak, hogy optikailag tágítják a tó méretét, hanem nagyon sok, a szél által felkapott levelet felfognak, így sokkal kevesebbet kell később a tóból kihalásznom.

 n

A maraton következő állomása a tyúkól szigetelése. Sejtettem, hogy nem lesz egyszerű küldetés, próbáltam húzni-halasztani, ismét szakértői segítséget igénybe venni: jószándékú barátaim, ismerősök, ismerősök-ismerősei körében, hátha mégse kell belevágnom. A hasznos észrevételek közül, most csak néhányat idézek:

• "Ezt így akarod hagyni? Szerencsétlen tyúkok, biztos megfagynak a télen!"
• "Szerinted a fácánok hogyan telelnek át az erdőben?"
• "Hát nem is tudom, én a helyedben azért lehet, hogy csinálnék vele valamit. Tudod tehetnél bele,olyan kinti gázmelegítőt, mint amilyen az éttermek teraszán van."
• "Ezek olasz csajok, lehet, hogy melegebb időhöz szoktak. A ház meg angol terv alapján készült, ott meg nincs is igazi tél."

Hát legyen! A lelkiismeretem nem hagyta, hogy a félálomban felvázolt kép az ülőrúdba kapaszkodó mirelit tyúkokról egy reggelre szomorú valósággá váljon, így belevágtam. A nikecell - rockwoll (mindkettő szigetelőanyag, akinek még nem volt szerencséje hozzá) kérdés a második javára dőlt el, mivel ebből nem potyognak kis fehér golyócskák, felkeltve a tyúkok érdeklődését, hogy aztán puszta lelkesedésből a változatosság iránt, felcsipegessék. Ráadásul természetes anyagból van és szellőzik is. Az előnyök ebben ki is merültek, aki ugyanis már próbált belülről, kicsi, szűk, mindenféle ki- és beugróval tarkított helyen szúrós kőzetgyapot táblával boldogulni, az tudja, hogy miről beszélek. Két napi kemény munka és a házikó alja ill. 2 és 3/4 oldala elkészült, elegáns fekete geotextíliával bevonattal a kőzetgyapoton, amitől a házikó eddig fehérre meszelt falai egy ravatalozó belsejére kezdtek hasonlítani (dehát a tyúkok úgyis csak alvásra használják). A második menetben (most következtek a legbonyolultabb részek: tojó doboz, ki- és lenyitható ajtók, ülőrudak csatlakozásai) újabb zseniális ötletem támadt. POLIFOAM szivacs!!! És lőn. Jelenleg a házikó belseje 2 és 3/4 részben fekete, 1 és 1/4 részben fémszínű, retro hatású, csillogó szürke színben tündököl a 80-as évek diszkó hangulatát idézve. Viszont a tyúkok boldogok, jöhet a tél és a hideg, kiválóan szigetelt!

A harmadik, legnagyobb szabású vállalkozásom a konyhakert építés lett. Ez van, végérvényesen megfertőződtem. Szeretnék egy jól megtervezett és megépített, mértani pontossággal kivitelezett látványában is lenyűgöző konyhakertet. Szereztem földet, bio szürkemarha trágyát gerendákat és egy tekercs geotextíliát (egy része már beépült a tyúkólba, de azért van még belőle:)) A versenyfutás megkezdődött, még rengeteget kell ásnom, mielőtt véglegesen beáll a fagy. A fejemben már megvan, hogy hova mit ültetek majd, sőt már a magokat is megvettem.

Egészen mostanáig abban a boldog tudatban éltem, hogy a legtöbb magot és növényt csak tavasszal kell elvetni és ültetni, néhány őszi fokhagyma és eperpalánta kivételével. És ez majdnem igaz is, csakhogy a nagy átverés az, hogy rengeteg növény esetében a zacskón a következő olvasható: vetése február-március, amint rá lehet menni a talajra. Ez így szép is, de ha én februárban megyek rá először az addig focipályaként funkcionáló föld darabra... nos akkor lehet, hogy a spenót, saláta, korai borsó és a hagyma és még sok egyéb nem az elkövetkezendő márciusban kerül majd a földbe.

Ugorjunk vissza az előző hét péntekére, hogy az elejétől kezdjük az elmúlt hétvége igaz történetét:

A kakasunk már napok óta gyanúsan viselkedett és egyre inkább kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy valamilyen titkos kór emészti. Számomra legalábbis, aki eddig nem sok kakassal ápolt szoros kapcsolatot, titkosnak tűnt, ugyanakkor egyre jobban aggasztott a dolog. A begye, ami eddig kifejezetten délceggé tette, kezdett egyre nagyobb méretet ölteni, ráadásul látszott rajta, hogy nem érzi magát valami fényesen. Kerülte a tyúkok társaságát és időnként tántorogva tett néhány bizonytalan lépést, de ezen felül semmi mást nem csinált. Nem evett, nem ivott, sőt ami még inkább fokozta a kétségbeesésemet, hogy reggelente semmiféle hangot sem adott ki magából, nemhogy azt a kedvesen sürgető kis kukorékolás sorozatot, amivel nemtetszését fejezte ki, ha túl sokáig késlekedtem a reggelivel.

Szombatra a helyzet kezdett még rosszabbra fordulni, így jobb ötletem nem lévén elmentem az állatkórházba megérdeklődni, hogy kakassal egyáltalán foglalkoznak-e? Nos, a sor min. 16-20 kutyából és elgyötört tekintetű gazdáikból, több macska tulajdonos hölgyből és egy élénk érdeklődésű (mindenkivel beszélgetni próbált, még ha az illető nem is akarta ezt) vadászgörény tulajdonosból állt. Mindenki láthatta, hogy én nem rejtegetek retikülömben egy csivavát, így megpróbáltam diszkréten az ajtó irányába sorolni, remélve, hogy lehetőségem lesz csöndesen megkérdezni a személyzet egy tagját, mégis tudnak-e egy kakassal kapcsolatban bármiféle biztatással szolgálni. A szombat délelőttből így telt el másfél óra, míg kb. a 100. perc környékén kinyílt az ajtó és az ajtónyílásban megjelent egy ápoló. Most vagy soha gondoltam és dacolva a kutya és macskatulajdonos társadalom képviselőivel, diszkrét csendességgel az ápoló mellé kerülve megkérdeztem: "Elnézést, foglalkoznak itt kakasokkal is?" "Hogy mivel?" kérdezett vissza az ápoló nem igazán lehalkítva a hangját. Erre persze mindenki aki addig csendesen magába fordulva próbálta a vadászgörényes hölgy ismerkedését elhárítani, felkapta a fejét. "Kakassal, ami eléggé rosszul néz ki." "Miért mi a baja a kakasnak?" folytatódott tovább az előtéri párbeszéd. Megpróbáltam a kakas állapota miatti aggodalmamat szavakba ölteni, úgy hogy az ne nagyon hangozzék egy hisztérikusan aggódó, ámde az eseményeket erősen eltúlzó gazda felesleges pánikkeltésének. "Nos úgy néz ki, mintha fel lenne duzzadva a begye, nem eszik és nem emészt és bizonytalanul dülöngélve jár." Az emberek a gyötrő várakozás ellenére kezdtek egyre hálásabbak lenni a nem várt felüdülésért. Az ápolón érezhető volt, hogy egyszerre próbál segítőkésznek látszani, de ugyanakkor szeretné minél hamarabb letudni az én egzotikus problémámat. " Nos kakassal nem foglalkozunk, de ha gondolja rendelési időben behozhatja és megröntgenezzük." Szerencsére a párbeszéd itt véget is ért, mert az ápoló visszasietett a rendelőbe. Én egy darabig eljátszottam a gondolattal, hogy hazamegyek az én házi kedvencemért és a kakassal az ölemben szelíden végigülöm a sort, a kutya-macska-vadászgörény együttesben, amíg ránk nem jut a választás és be nem jutunk egy röntgenre a rendelőbe.

Hazafelé menet minden barátomat felhívtam, akik további ismerősöket tyúktartási tapasztalattal a hátuk mögött. Attól függően, hogy ki hányadik közvetítőn keresztül szembesült a bajjal ill. egészséges falusi vagy házi kedvenc tartó városi szemlélettel rendelkezett, különböző megoldásokat javasolt a problémára:

• "Hagyni kell aztán meglátjuk vagy megdöglik, vagy rendbe jön!"
• "Biztos beevett valamit, le kell vágni, de aztán meg ki fogja megpucolni?"
• "Hát sajnos ez előfordul, biztos már túl öreg."

A vasárnap sem alakult kedvezőbben, a kakas továbbra is szenvedni látszott, én csak néztem, bíztattam és gondolkodtam rajta, hogy vajon mit ronthattam el? Megértettem, hogy az állattartás felelősség is, mert a legrosszabb egy állatot szenvedni látni, anélkül, hogy képesek lennénk legalább a kínlódásának véget vetni. 

Hétfőre biztos voltam benne, szeretnék találni valakit, aki segít nekem levágni a kakast, hogy ne kínlódjon tovább. Szerencsére a szerencsétlenségben, hogy vannak az embernek igaz barátai, akik segítenek ha nagy a baj. Az én drága kollégám (aki a már bemutatott tyúkpszichiáteri vénával van megáldva lásd. Szeptember 12-e...c. blog) az első szóra késznek mutatkozott, hogy segítsen nekem a probléma megoldásában. Nem sokkal később a konyhám egyik büszkeségével, egy narancssárga nyelű Wüsthof késsel bevonultunk a baromfi udvarba. Közben egy állatorvos barátom is megérkezett, aki belecsöppenve ebbe az egészbe és röviden meghallgatva a problémát, készen állt arra, hogy segítsen.

A tyúkok mondhatni sokkot kaptak a mi kis "antré"-nktól. Egyikük mindent egy lapra téve fel sietve átrepült a szomszédba. A többi szanaszét szaladt és kétségbeesetten panaszkodott a múltkori fenyegetőzés ilyen való módon történő valóra válásától. Szegény kakas, talán megérezve, hogy a vég leginkább őt vette célba, ráadásul, nem is lévén abban az állapotban, hogy életmentő mutatványokat hajtson végre, hirtelen mozdulattal beszorult egy bokor mögé, ahonnan az állatorvos barátunk könnyedén kihúzta a lábainál fogva. Fejjel lefele lógva a kakas már egyáltalán nem látszott olyan betegnek, megadóan lógott lefelé.

A narancsságra Wüsthof még mindig látótávolságon belül tartózkodott a baromfi udvarban. 

Nagy megkönnyebbülésemre végül azonban a rögtönzött konzílium úgy döntött, hogy kell ennek a kakasnak adni még egy esélyt és beutalót kapott egy rövid szanatóriumi tartózkodásra az állatorvos barátunkhoz. Jelenleg is ott tartózkodik.

A tyúkok lelkébe is visszaköltözött a remény, főleg miután az a bizonyos szerszám sértetlenül visszakerült a konyhafiókba.

És a nagy ijedtségre még csak most jön a legislegnagyobb, hétfő délutáni meglepetés!!! Remélem mindenki kitalálja, hogy mi is lett a csavar a történetben. Délután 5-kor a fészekbe bepillantva ez a látvány fogadott:

Ugye ezek után senki sem lepődik meg azon, hogy holnaptól a drága kollégámat és barátomat, aki immáron két hasznos segítséggel is szolgált  tyúk ügyek tekintetében, mostantól csak Tyúkügyi Motivációs Menedzsernek fogom nevezni (neve és elérhetőség a szerkesztőségben).

Barcelona fantasztikus! A botanikus kert pedig egy igazi ajándék csakis azoknak, akik egy fél napra felhagyva a Gaudi remekművekben való tolongással, megküzdve a taxisok értetlenkedésével, akik csak azért is a Güell parkba szeretnék vinni a turistát, szívós kitartással keresztül viszik akaratukat és elvitetik magukat ide.

"Ááááá, le jardi botanic" nyugtázza a taxis nagy megelégedéssel, mintha ő már az elején megmondta volna, ide aztán érdemes eljönni. De nem baj, már maga a bejárat is egy modern minimalista műremek. Maga a botanikus kert sokkal régebben létezett, mint ezt első pillantásra képzelnénk, de az olimpiai építkezések miatt a régit le kellett rombolni (vagy átalakítani, ki hogyan szeretné) és ezt a mostanit csak 1999-ben nyitották meg a látogatóknak.

A következő nagyszerű dolog ebben a botanikus kertben, hogy egyszerre izgalmas és alázatos. Izgalmas, mert különleges növényeket mutat be, Ausztráliától, Chilén keresztül Kalifornián át, a dél-afrikai és a Földközi tenger menti mediterrán területekig, ugyanakkor tiszteletben tartja a körülményeket, a spanyol (katalán) nyár száraz forróságát és nem próbál meg olyan növényeket bemutatni, amelyek ezen az éghajlaton nem, vagy csak hatalmas áldozatok árán éreznék jól magukat. Őshonos mediterrán vegetációk, ez a növénygyűjtemény címe, és  a parkba belépve egy varázslatos világkörüli utazásra indulunk a növények segítségével.

Gyerünk, sétáljunk körbe együtt!

https://www.facebook.com/media/set/?set=a.4044397542216.157385.1050205050&type=1

Persze nem azért mert szeptember 12-én nem sütött volna még ragyogóan nap, már egészen kora reggel (5 óra 56 perckor) is, amikor a tyúkokkal való előzetes egyeztetésünknek megfelelően (ráadásul a baráti körben elejtett eléggé nagy sugarú beharangozás alapján) várakozással nyitottam ki a tyúkól ajtaját. Történt ez azért mert mindenféle tudományos becslés, szakirodalmi meghatározás mentén (mínusz 2-4 hét, hátha!!!) ezt a napot tűztük ki (a tyúkokkal előzetesen egyeztetve) AZ ELSŐ TOJÁS NAPJA-nak.

Gondolom a cím alapján már mindenki sejti, hogy milyen látvány fogadott. Aki egy kicsit nehezebben tudja maga elé képzelni, segítek. Hát egy ilyen:

Meg egy ilyen:

Azt hiszem az eredmény jól kivehető (azaz hogy nem vehető ki) mindegyik képen.

Nem mintha ezek a drága jó tyúkok ingerszegény környezetben nevelkednének, s napról napra nem gondoskodnék a változatos táplálásukról és a szórakoztatásukról is, hogy ne unják el magukat.

Nézzük csak csupán az utóbbi napokat. Reggelire gondosan összeválogatott áztatott kenyérből, főtt (összemorzsolt) répából (természetesen sárga a likopin (karotin) szükséglet miatt), túróból (fehérje!) és darált magvakból álló keveréket kapnak, elegánsan feltálalva a kerámia etető táljukba. Na jó Panni kutya ha észreveszi, hogy mi folyik az ő háta mögött, időnként megjelenik a reggeli ceremónia közben és harsány ugatással fejezi ki a kerítésen túlról a nem tetszését tyúk ügyekben. De hát a tyúkok nem a hallásukról híresek.

A reggeli szertartáshoz még hozzátartozik, hogy az udvaruk különböző pontján az alábbi ehető és egyben élvezetet jelentő dolgokat helyezem el nekik:

• saláták (2 fej) nem túlságosan feldarabolva, hogy ők kapirgálhassák, húzkodhassák szét,
• félbe vágott tökök, magos résszel felfelé, mert szeretik először oldalra fordított fejjel a magokat szemrevételezni, hogy aztán gyors mozdulattal egyenként kicsipegethessék őket.
• Természetesen a friss, tiszta ivóvíz az alapfelszereltség része.
• Ehhez jön még a délutáni órákban egy kis zöld
• és hetente egyszer a lisztkukac különítmény.

Szóval így múlattuk az időt az itáliai csapattal és vártuk közösen a szeptember 12-ét. A közösen-ben természetesen az én drága barátaim foglaltatnak még bele, akik július óta rendkívűl türelmesen eleinte csak hetente egyszer kétszer, majd ahogyan a szeptember közeledett egyre sűrűbben ejtették el, csak úgy mellékesen a "Ja és tojnak már a tyúkjaid?" általuk költőinek szánt megjegyzést. Szeptemberben azonban fokozódott a várakozás és 11-én este még Dublinból is kaptam egy sms-t a sokat sejtető "Na hogy vannak a tyúkjaid?" kérdéssel.

Ők, a tyúkok köszönik jól voltak és egyáltalán nem stresszelték magukat a közelgő majd immáron már a lejárt határidő miatt.

12-én aztán, miután be kellett vallanom a gyászos eredményt az egyik drága kollégám (úgy mellékesen állatorvos családból származik) a következőképpen ajánlotta fel segítségét, hogy a szomorú eredményen valamiképpen, de lehetőleg minél hatásosabban javítani lehessen:

"Menjünk s vágjuk el valamelyiknek a torkát csak úgy miheztartás végett, annak amelyiknek a legnagyobb arca van!" "Aztán akkor már a többiek tudni fogják, hogy mi az elvárás."

"De a kakasnak a legnagyobb az arca és abból csak egy darab van!"

A pedagógiai érzékemre erősen támaszkodva sikerült még egy kis haladékot kialkudnom a baromfi udvarnak azzal a kéréssel, hogy tartsunk be valamiféle fokozatosságot pl. most elsőre részesítsük őket szigorú figyelmeztetésben és egyértelműen fogalmazzuk meg nekik az elvárásainkat.

Most indulok haza és a következő rajzot fogom jó erős szegekkel az ajtajukra  kiszögezni belülről:

Remélem ebből már érteni fognak!

Szeretek faiskolákba járni.  A varázs, ami odacsal olyan mint a függőség, váratlanul tör rám rendszerint a következőképpen: a.) van vmi kifejezett ötletem arra vonatkozóan, hogy mi az ami még éppen hiányzik a kertemből, b.) egyszerűen be kell ugranom aztán úgyis lesz, c) észreveszek valahol az út mentén egy újabb faiskolát, ahol még sosem jártam előtte, így mindenképpen meg kell néznem közelről :) Bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az utóbbi években igyekszem korlátozni magam (több-kevesebb sikerrel), és nem mindenféle növényt, ami első látásra megtetszik, hazacipelni. Az erős elhatározás ellen dolgozik, hogy annál jobb érzés nincsen, mint amikor sétálok egy faiskolában és hirtelen ráakadok egyre, legyen ez pici és első látásra jelentéktelen, vagy nagyobb fa méretű, zöldség vagy virág, és helyére kerül a fejemben a kirakós egy darabja, és látom azt a helyet a kertemben, ahonnan pontosan ő hiányzik. Aztán persze a legtöbb esetben még hozzácsapok  a nagy Ő-höz ezt-azt, hogy hazáig se kelljen magányoskodnia. Olyan ez mint a parndorfi outletben shoppingolni, aki szokott megerősítheti, hogy onnan is elég nehéz csupán egy, előre elhatározott darabbal hazatérni.

A kedvenc faiskoláimhoz vezető útvonalak gyűrűket képeznek a lakóhelyem körül, vannak olyanok, ahova a  tavaszi  lendületben hetente, aztán havonta többször is bekukkantok, vannak, ahova a szertartás szerint a kertszezonban néhányszor muszáj elmenni és minden évben vannak újak is, amelyek mellett szól a felfedezés öröme és elsősorban a távolság meg a varázsuk dönti el (vagy lehet, hogy fordítva:), hogy rendszeresen látogatni tudom-e majd őket.

Kezdjük rögtön az utóbbival. A legújabb szenzációs felfedezésem a Balaton északi partján, a bicikli út mellett vhol Vonyarcvashegy környékén: Kati kertje. Azaz a felfedezés már  több éve megtörtént, egy bicikli túra alkalmával, de férjem szúrós tekintete és a fizikai körülmények hatására (nincs is csomagtartó kosár a biciklimen és egyébként is jól le voltunk maradva a többiektől), akkoriban nem tértünk be ebbe a csábító paradicsomba. Az idén szintén nem mertem felvetni, amikor már sokkal komolyabb tempóban, ámde botanikailag meglehetősen alulmotivált barátokkal, kerültük meg a Balaton. De tegnap előtt végre elérkezett az én napom!!! Autóval voltam (nagy csomagtartóssal), nem siettem sehova és kisebbik fiam, akit éppen szállítottam, is engedékeny hangulatában volt, és beleegyezett, hogy beugorjunk:)

Csak annyit tudok mondani, hogy Kati kertje ott az út mentén, megérte a több éves várakozást!!! Csodálatos! Szelíd eklektikában burjánoznak az évelők, a vízi és vízparti növények, kövirózsák, sziklakerti évelők, pázsitfüvek, alacsony cserjék és van egy gyönyörű konyhakertjük is. Minden pillanatban, ahogy ott sétálsz az az érzésed támad, hogy annyi itt a felfedezendő növénycsoda, hogy attól kell félned, hogy csak nehogy elmulaszd valamelyiket. Ráadásul kellemes emberek találhatók benne, két idősebb hölgy és egy úr, akik mosolygósak és a kertészetük és a növényeik minden porcikáját ismerik. Rögtön be is szereztem itt egy addig sosem látott kövirózsát, néhány egyszínű sárga fáklyaliliom tövet és a tavamba egy csodálatosan szerény kis vízinövényt, amin a különlegességét  csak akkor fedezheted fel, ha egészen közel hajolsz hozzá.

A másik kedvencem a Balaton partján, Kenesén egy kicsit közelebb esik hozzánk, ebből adódóan évente többször is be szoktam ugrani, főleg tavasszal, mert remek zöldségpalántákra és fűszernövényekre lehet itt szert tenni. Első ránézésre nem biztos, hogy megállna az ember, mert egy a nyolcvanas években divatos, meglehetősen retro stílusú sasados vagy virágért (a szocializmusban ez a két virágbolt fajta létezett emlékeim szerint) faház kelleti magát az út mentén, de mögötte a viráglerakat kicsi, azonban olyan különlegességeket rejt, mint az előnevelt kolbász padlizsán palánta, többféle bazsalikom, saláták, fekete paradicsom és társai.

Dunántúli legenda az alsótekeresi faiskola. Legnagyobb szomorúságomra ide nem látogathatok el túl gyakran, mert főleg fákat és cserjéket lehet itt beszerezni, emellett gyümölcsfákat is, márpedig a kertem amúgy is kezd vészesen túltelepített állapotba kerülni. Ráadásul észrevettem magamon, hogy vannak bizonyos sorompók, amiket saját magamnak állítottam fel, leginkább azért, hogy időnként magamat is meglepve, egyszerűen átgyalogoljak felettük. Az egyik ilyen meggyőződésem éveken keresztül az volt, hogy sosem telepítek gyümölcsfát, "mert az macerás, permetezni kell, permetezett gyümölcsöt pedig a boltban is lehet venni..." Az alsótekeresi faiskolából a múlt ősszel, 1 db csodás szilvafával, és 2 db naspolyával tértem haza:))

Fehérváron az első számú kedvencem a Cédruskert faiskola a Maroshegy végén. Mindenféle érdekes, hasznos és hagyományos növények is vannak, kedvesek a tulajdonosok, akik a legextrább kívánságok teljesítésében is jeleskednek. És ez nemcsak a különböző fajták beszerzését jelenti!!! Szintén a közelmúltban megálmodtam, hogy a tyúkjaim néhány év múlva egy eperfa árnyékát és lehulló gyümölcseit kell, hogy élvezzék és ahogyan ez nálam működik: megálmodás este 18.00-21.00 ill. reggel fél5 és fél6 között, megvalósítás még lehetőleg aznap, beültem egy normál méretű személyautóba és elindultam eperfát beszerezni. Namármost az eperfa hálaistennek nem tartozik az aprótermetű facsemeték közé. Ki is választottam az én eperfámat, legalább 2,10 m magas volt és tisztán látszott, hogy ezt egy Honda Accord-ba lehetetlenség lesz beimádkozni. Ráadásul belebotlottam még néhány fűzfacsemetébe, amikre éppen még szükségem volt a tó köré, de ez már a méreteket tekintve tényleg nem sokat számított. A Cédruskert tulajdonosának köszönhetően az eperfa csemete 10 perc elteltével büszkén virított a vezető melletti  első ülés előtt, elegánsan kilógatva magát a hátsó ablakon, ízlésesen lekötözve a hátsó lökhárítóhoz. Igazán nem mindennapi látvány egy sportos fekete autó az oldalából kecsesen kihajoló eperfával:)

Tavasszal még azt is szeretem, hogy a piacon is belebotolhat az ember kellemes meglepetésekbe a palántások között. A palántások külön kasztot képeznek a piacon, március végén tűnnek fel és május elejéig maradnak, bár néhányukkal júliusba dinnyeárussá lényegülve is találkozhatunk. Nos egy igazi régivágású, magára valamit adó palántás nem árul mást, mint paprikát (2 fajtát: törpe korai, vagy hegyes erős) paradicsomot (Lucullus, kecskeméti, lugas) uborkát (fürtös és kígyó) és dinnyét. Üde jelenség volt az idén tavasztól egy fiatal fiú, aki újító szándéktól vezérelve olyan érdekes fűszernövényekkel mint: kamilla, borágó, turbolya, kedves kis évelőkkel állt elő. Mondanom sem kell, hogy hirtelen szükségem lett néhány rózsaszín virágú zsályára, kamillára és persze borágóra meg turbolyára is.

Vannak karitatív jellegű növénybeszerzéseim is, pl. mentsük meg az agyonöntözött hortenziákat (amiket legjobb tudásom szerint szintén sosem akartam ültetni) a Lidl áruházból, vagy a már érett almákat hozó, ámde súlyosan alultáplált kis almafát a Bricostore elhagyott sarkából. Ezek általában hirtelen felindulásból elkövetett akciók és nem kis fejtörést okoz aztán, hogy a kirakósban hova is illesszem be őket. De szerencsére eddig még mindig sikerült!

Végül, de remélem hogy nem utoljára, hiszen még rengeteg felfedezésre váró növénylerakat létezik a világban, egy retro élmény az elmúlt 2 évből, egy mezőgazdasági szakmunkásképző iskola tanműhelye, amelyre Éva kolléganőm hívta fel a figyelmemet, miszerint itt lehet a legremekebb paradicsom palántákat beszerezni. Ki is mentünk és megyünk immáron minden évben, mert valóban, a paradicsom palánták és a retro-feeling is remek. Az ember miután megtalálja az eléggé elrejtett, magára a figyelmet semmilyen módon fel nem hívó (nesze neked customer központú marketing  és piacgazdaság) telepet, behajt egy sorompón, ami állandóan nyitva van és senki nem zaklatja  felesleges kérdésekkel. Tetszés szerint leparkol az egymástól néhány percnyi gyaloglásra laza szerkezetben elhelyezkedő épületek és üvegházak között, majd elindul saját szakállára felfedezni a terepet, mert még mindig nem találkozik egy teremtett lélekkel sem. Először félénkebben, aztán egyre felbátorodva, majd amikor meglátva a paradicsom palánták végtelen sorát és más egyéb növényeket magáról megfeledkezve, kissé önkívületi állapotban elkezdi összeválogatni, amik úgy elsőre megtetszenek, ekkor kerül elő a telepen dolgozó szaki, aki a következőképpen ellenőrzi a válogatás eredményét: "Aha, mh, ja az abból a sorból van? Az nem eladó, mert az a városé. Ja, ezt bazsalikomot egyáltalán nem adjuk el, mert az nekünk kell kiültetésre! Büdöske, azt abból a sorból nem lehet válogatni, csak ami abban a másikban maradt azt! A paradicsom az rendben, hány darab? " Kockás kis füzetlap  elő a zsebből, majd a mennyiség ceruzával rögzítésre kerül. "Kifelé a portásfülkében kell fizetni!" közli még az információt.

Elindulunk kifelé, autóban a palánták, jé mégis van valaki a sorompónál a portásfülkében?! Kockás kis füzetlappal a delikvens, azaz mi,  bevonulunk a portásfülkébe, ahol megpróbáljuk magunkra vonni a TV2-s Aktív ismétlésében önfeledten elmerült portás figyelmét. Aki miután kizökkenti magát a műsorból, némán rámered az emberre,majd a papírra:

• 23 db, mi is ez?
• Paradicsom.
• Az annyi  mint 23-szor 80 Ft, mennyi is az?
• 1840.
• Abból nem tudok visszaadni, aprót adjon!

Nos kell ennél több? Kertészet, növények és időutazás, és mindez egy helyen?

A tyúkok szeretnek sok minden mást, de szeretik a bolognai spagettit. Ez a mai nap felfedezése. A spagetti Panni kutya adománya volt, na persze nem önkéntes, de miután 1 napig nézegette a tányérjában, egy merész mozdulattal úgy döntöttem, hogy átöntöm a tyúkoknak szánt adományok edényébe és kiviszem nekik. Mielőtt mindenki megdöbbenne és sietve értesítené az állatvédőket, szeretném megjegyezni, hogy a spagetti kiváló állapotban leledzett, szakszerűen marhahúsból elkészítve, házi bio paradicsom mártásban, barilla márkájú spagettivel körítve, csak Pannika  szokás szerint úgy érezte, hogy: jó hogy nem már konyhai maradékot fog enni, mikor egy napi szelíd lelki terror után kaphat ő majd mást is.

Éppen két hetes tyúk-anya vagyok, ideje, hogy összefoglaljam az elmúlt időszak legkiemelkedőbb tapasztalatait.

1. Nekem vannak a legklasszabb barátaim:)))

Ez látszólag nem tartozik a tyúk-tapasztalatok közé, de aki nyomon követte a tyúk rezidencia (franciásan La Poule Residence min. five stars category) építés 2-3 órásnak indult ámde négy napig tartó folyamatát, tudja, hogy előre kimerítettem a baráti szívesség lista első ötven tételét és többen csak azért hagyták meg a telefonjukban a számomat, hogy tudják, na ez az a nő, aki ha hív, a saját testi és lelki jólétem érdekében nem veszem fel a mobilomat. Néhányan a négy nap kimerítő kerítésbetonozás, tyúk  palota (400 kg tömör fenyő) helyre vonszolás, kerítés drót kifeszítés, maradék sóder elterítés, festés, belső meszelés és a tömör fába  utólagos szellőzőnyílások fűrészelése után (mindez 34-36 fokban) felvetették, hogy a jövőben csakis panel csajokkal fognak barátkozni. De azért köszönöm nekik:) Az első 300 tojás szeptember 12-e után (ezt tűztük ki első tojás-tojó napnak a tyúkokkal közösen) őket illeti!!!

2. A tyúkok nem is annyira korán kelők!

Miután spárgával lekötött papír dobozokban szakszerűen hazafuvaroztam a tyúkjaimat (8 női és 1 db férfi neműt), és az eredeti gazdájuk tanácsára megálltam, hogy ne még aznap este eresszem szabadon őket az apartmanjukhoz tartozó gondozott zöldterületen (falusiasan tyúkudvarban), hanem azonnal betettem az egész csapatot a szerény kis lakosztályukba, szomorúan nyugtáztam, hogy annyira nem voltak megilletődve, hogy ne potyogtassák rögtön tele a ropogós karton papírral leterített padlót:((( csak másnap engedtem ki őket. Azaz csak engedtem volna, mert miután már 4.00-tól  az izgalomtól éberen feküdtem az ágyban és azt tervezgettem, hogy mivel fogom megetetni őket, így elhúztam a felkelést fél 5-ig, majd 5.15-ig elkészítettem nekik az első reggelit (all inclusive) és fél6-kor pontban elhúztam az ajtón a reteszt, a tyúkok (a kakassal az élen) még aludtak!!! Sőt azt kell mondjam, eléggé szemrehányón pislogtak rám, hogy minek is zavarom őket, majd tüntetően hátat fordítottak a rúdjukon és meg sem mozdultak. 1 órás kitartó motoszkálás (maradék festések pótlása, egy kicsi kis kalapálás csak úgy éppen hogy) ellenére sem:(( Majd végre fél7-kor némi ázott kenyeres csalogatás okán, végre megindultak kifelé. A szakszerűen elkészített létrát persze csak elrugaszkodásnak használták, egyáltalán nem sétáltak végig rajta peckesen, ahogyan én azt előre elképzeltem.

3. Viszont a tyúkok meglepően jól neveltek 

Az első nap vége felé felrémlett bennem a kósza gondolta, hogyan is fogom én bevarázsolni a tyúkokat este a kacsalábon forgóba, a vérengző éjszakai nyestek, macskák és rókák támadásai elől. Ami biztosnak látszott: a) nem fogom tudni megfogni őket, mert túlságosan tartanak tőlem és valljuk be én is tőlük b) nem hallgatnak rám és eléggé hülyén is éreztem magam, ha pipipi, tyúktyúktyúk vagy egyéb szavakkal próbáltam odafigyelést kicsiholni belőlük c) egész nap etettem őket, tehát kajával sem valószínű, hogy ez menni fog. Legnagyobb meglepetésre a helyzet magától megoldódott. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a tyúkok és a kakas is bent ülnek a bedroom-ban, szorosan összebújva egymással. Megnyugtató ámde dicsérő szavakkal adtam nyomatékot annak, hogy mennyire helyeslem ezt a magatartásukat, hogy értsék holnap és azután is ezt várom tőlük. Azóta már 14 éjszakán vagyunk túl és legnagyobb megelégedésemre a tyúkok rendkívül jól nevelten  naplementekor szépen egymás után besétálnak, repkednek a 4 lábon álló leginkább loft típusú (minden egy térben) hajlékukba.

4. Nem biztos, hogy egyszerű lesz közeli (simogatásos) kontaktusba kerülni velük

Túl több kutya és egy női teknős (lásd az előbbiekben Ernő a nő címen) megszelídítésén, titkon azt reméltem,  hogy a tyúkokon is érzékelni fogom azt az őszinte, önzetlen rajongást, ami az embert teljesen ellágyítja a házi állatok irányába. Egyelőre finoman szólva is, ez nem így van. A tyúkok rendkívül gyanakvóak és tartózkodóak, amikor közelítek hozzájuk, és nem utolsó sorban hegyes csőrük és nem túl kedves arckifejezésük van. Egyáltalán nem mutatják, hogy vágynának a simogatásomra. Az eddigi egyetlen próbálkozásom egy lisztkukacos kényeztetés volt, amikor megpróbáltam kézből adni a kukacot nekik, de egyrészt túlságosan felzaklatta őket a lisztkukacok látványa és egyszerre rontottak neki, más részt nem igazán tudtam megbecsülni kellő tapasztalat hiányában, hogy milyen erősen fognak a csőrükkel a kukacra csípni, érzékelik-e, hogy hol van a kukac vége és hol kezdődik az én tenyerem. Ezért aztán megfutamodtam, kiejtettem a kukacokat és hagytam, hogy a földről szedjék fel őket.

Szóval az álmom beteljesülése a kézből evő és simogatható, gazdájuk szavára hallgató tyúkokról még várat magára, de összességében az angol honlapok alapján tervezett, legjobb barátokkal épített Chicken Palace remekül szuperál, a tyúkok kiválóan érzik magukat, minden nap újabb és újabb kulináris élményben van részük (és egyáltalán nem mindig Pannikának köszönhetően) és izgatottan várják (velem együtt) a szeptember 12-ét, hogy aztán a rózsaszínű selyempapírba csomagolt első tojásokat az arra érdemeseknek elküldhessék!!!

A kerti tó építésének ötlete úgy jött, mint a többi: kutya, teknős, tyúkok (remélhetőleg:)). Feküdtem az ágyamban hajnalban, jött az isteni szikra és hirtelen elkezdtem érezni, hogy egy kerti tó nélküli kert az teljesen értelmetlen és élvezhetetlen. Ezután következett aminek következnie kellett: az információszerzés és a meggyőzés időszaka. Rengeteg kerti tavas honlapot, szakkönyvet olvastam el, amelyek csak erősítették bennem, hogy a kerti tó az olyan mint egy különleges ékszer. Sokba kerül, ámde ha egyszer vki magáénak mondhat egyet, az maga a gyönyör:))

A tavat, ha kész a borítása, tulajdonképpen alulról felfelé építjük. Beletesszük az alját borító köveket, ez alá a talajt. Semmiképpen nem szabad tápanyagdús feketeföldet tenni bele, de tapasztalatom szerint minimális mennyiségű homokos talajt érdemes, mert ebbe jól bele lehet ültetni a legmélyebbre gyökerező tavirózsákat vagy a sárga vizitököt. Beültetjük a növényeket, majd beborítjuk kavicsokkal az egészet (szerezzünk be jó sok folyami kavicsot), ez segít a feltöltésnél is, nem hagyja, hogy a talaj teljesen felkeveredjen ill. a későbbiekben, ha halakat is telepítünk, ugyanezt csinálja, a halak állandó mozgásukkal nem tudják felkeverni és ezáltal zavarossá tenni a vizet. 

A tóban élő növényeknek alapvetően öt fő csoportját különböztethetjük meg: vannak az átmeneti és a mocsárzónában élő növények, amelyek gyökerét a tó felé haladva egyre inkább nedvesség borítja, de viszonylag közel élnek a szárazföldhöz, és mintegy átmenetet képeznek a tópart és a nyílt vízfelszín vagy a következő szintek növényei között. A következő szinteken kb. 10-20 cm ill. 30-40 cm mélyen a vízfelszín  alatt, azok a növények élnek, amelyek szára vagy annak egy jórésze része a víz alatt foglal helyet, ide tartoznak a gyékények és nádak, a hídőr növény, a kákafélék. Emellett vannak a vízben lebegő, sokszor jó oxigéntermelő növények, pl. a hínárfélék, a békalencse és a már említett fajták, amelyek egészen mélyen a meder alján gyökerezve érzik jól magukat: a tündérrózsák (bár ezeknek sok fajtája létezik), vagy a sárga vizitök. 

Normál méretű kertekben a hobbitavak működése elképzelhetetlen vízforgatás és tisztítás nélkül. A kül. teljesítményű vízforgatók szűrőkön keresztül tisztítják és a csobogón át oxigénnel látják el a tavat. Télen is forgatni kell a vizet, hogy a tó ne fagyjon be teljesen, ugyanis a halak a közhiedelemmel ellentétben nem „hibernálódnak”, csak lelassul az életműködésük és nem táplálkoznak, de oxigénre ugyanúgy szükségük van. Fontos tehát, hogy a tó építésekor számoljunk egy jó minőségű vízforgató költségével is.

Bizonyára mindenkinek van olyan fix program az életében egy idegen helyen, amit nem hagyna ki semmi pénzért sem. Nekem ezek a botanikus kertek, kastélyparkok, kiskertek, mindenféle lyukak és kreatív helyek ahol növényeket tartanak az emberek, balkonok, udvarok, előkertek. Bárhol vagyok ezek azok, amik a legjobban érdekelnek.

Különös átnevelő hatással volt rám, amikor először csodálkoztam rá mediterrán és szubtrópikus helyeken, azokra a növényekre, amiket mi otthon a cserepekben ápolgatunk vagy  sanyargatunk, majdnem teljesen mindegy a végeredmény tekintetében. Ugyanakkora és ugyanolyan szembetűnő a különbség a valóságos élőhelyén élő és a cserepekben sorvadozó növények között mint amikor medvét látunk a veszprémi állatkertben vagy halakat és papagájokat az állatkereskedésekben. Egyszóval ezek a találkozások azzal az eredménnyel végződtek, hogy nem próbálok többé otthon a száraz levegőjű lakásban tartani szubtrópikus, nedves-párás éghajlathoz szokott növényeket, mediterrán leandereket, kefevirágot és citromfát a teraszon (majd télen a szobában vagy ha szerencséje van szegénynek, akkor a hűvösebb és nyirkosabb a pincében), ha tehetem megcsodálom ezeket a növényeket inkább azon a helyen, ahova teremtették őket.

A taipei botanikus kert egyike ezeknek a szubtrópikus élményeimnek, remélem mindenki felismer néhányat az otthoni kedvencek közül:))

További képek a botanikus kertről a facebook-on találhatók.

A cím persze egy kissé túlzó, mert nem jó, de ha már mégis muszáj, akkor én két dolgot is tudok, amiért mégis. Ebből azonban csak az egyik áll kapcsolatban a növényekkel, ezért most csak ezt szeretném megosztani ;)
Minden város tele van érdekes fákkal, bokrokkal, virágokkal az utak mentén, előkertekben, parkokban, jól és kevésbé jól sikerült virágtartó költeményekben, újabban a körforgalmak közepén elhelyezett „kúpokban és púpokban”, amiket sokszor talán már megszokásból már észre sem veszünk.

Több személyes kedvencem is van Fehérváron, az említett helyeken, amiket az évek során fedeztem fel és a reggeli dugó éppen a megfelelő alkalom, hogy rájuk pillantsak, megvannak-e még, mennyit nőttek, fejlődtek az eltelt idő alatt. Nem beszélve arról, hogy mindegyiknél van egy olyan pillanat, amikor a láthatatlan zöld növényből hirtelen feltűnő színes pillangó lesz, vagy mert kivirágzik vagy mert éppen ő a leggyorsabb a tavaszi, ki zöldül ki hamarabb versenyben? és persze általában ez az a pillanat, amikor az ember fel szokta magának fedezni őket.
Vegyünk rögtön egy példát: az egyik legkedvesebb növényemet reggelente, a Várkörúti dugóban ülve szoktam szemügyre venni, amikor lépésről lépésre komótosan araszolgatok a bírósági lámpás kereszteződés felé és kellőképpen barátságos hangulatban révén, kiengedem a megállóból kikanyarodni vágyó, orrát enyhe agresszivitással amúgy is az ő kis sávjából kidugdosó csuklósbuszt. Minden tavasszal ez az a pillanat, amikor a jobboldalon megpillantom egy szép májusi reggelen, teljes tavaszi pompájában, a feltűnő lila virágokkal borított fát.

Számomra mindig lenyűgöző, amikor növények, olyan helyen dacolnak azzal, hogy életterük a könyvekben hosszasan leírt igényeiknek merőben ellentmond, mintha véletlenül pottyantak volna oda, és nőnek meg hatalmasra, mint ez a fa itt. Egyedül álldogál egy lebetonozott, parkolódnak használt udvarban, az ágait, mivel túl terebélyesek, minden évben kíméletlenül visszavágják, talán más évszakban fel sem tűnne senkinek, de májusban a tavaszi fagyok után, gyönyörűséges virágfüzéreket növeszt, hogy felhívja magára a dugóban unatkozó autós figyelmét. Császárfának hívják, vagy latinul az elegáns Paulownia tomentosa névre hallgat egyenesen őfelsége Anna Pavlovna hercegnő, I. Pál orosz cár lánya után. Nem rossz ugye? Egy valódi hercegnő minden reggel a Várkörúton és mindenki találkozhat vele, aki csak szeretne:)
 

Ha még egy kis időt eltöltünk a Várkörúton, ugye nem biztos, hogy teljesen önkéntesen, de ez most mindegy is, a másik oldalon a Skála irányába is remek dolgokat fedezhetünk fel. Például a Wattay szobros parkban,  az előrelátó kertészeknek köszönhetően, akik direkt az autós kertbarátok kedvéért jó közel ültették őket az országúthoz, két remek kis Júdásfát (Cercis siliquastrum). Ők egy picivel szerényebbek kinézettel rendelkeznek, mint az előzőekben említett császárfa, viszont az az érdekességük, hogy pici kis pillangós, rózsaszínű virágaikat nem az ághegyükre hanem a törzsükre és az ágaik vastagabb részére sorakoztatják fel. Tényleg nagyon érdekes, és ha két kedves autós társunkat előzékenyen beengedjük magunk elé, békésen megfigyelhetjük őket (sajnos a képemen már levirágoztak, de sebaj lesz rá időnk jövő márciusban is:)).

Gondolom mindenki szerelembe esett már a tulipánfák vagy más nevükön magnóliák tavaszi látványával. Nekem legjobban az egyszerű változat tetszik, ami nem olyan feltűnő mint lilás rokona, a sok kis fehér csillag alakú virágocskáival. A neve is bűbájos: Magnolia stellata, ami Csillagocskát jelent és csodálatos módon ebből is nő egy, közvetlenül a városkapunál, szorosan összebújva egy hatalmas tiszafával, amelyet jobb érzésű idegenvezetők a Watay szobrot célba véve meg is szoktak mutatni az ideérkező turistáknak. Ő, mármint a csillagocskás magnólia virágzik a legkorábban az eddig bemutatott csapatból, ezért tulajdonképpen márciustól májusig boldogan üldögélhetünk a reggeli és a délutáni dugóban a Várkörúton, mert igazán van mivel lekötni magunkat.

Ne keseredjenek el azok sem, akik a másik oldalról közelítik meg reggelente a belvárost. Bár ez ősszel van, látható egy másik csodálatos dolog is, ha a változatosság kedvéért a Plaza felől közelítünk, persze csak lassanként, a lámpás kereszteződésen át az uszoda felé.  Két dolog kell ahhoz, hogy a látványban kellőképpen gyönyörködhessünk: az első, hogy az előttünk álló autó még véletlenül se tegye ki az indexét, hogy nekünk eszünkbe jusson kikerülve őt egyenesen továbbhaladni a zöld jelzésnél.  Így ugyan ott ragadunk a következő zöldig, azonban, ha a második feltétel is teljesül és a nap éppen átragyog a sárga leveleken, akkor abban a csodálatos szerencsében van részünk, hogy az egész évben észre sem vett, valljuk be nem is túl kellemes külsejű, tövises lepényfák (Gleditsia triacanthos) éppen őszi aranysárga pompájukban ragyognak végig az országút mellett.  Még jó, hogy  úgy 7 óra 55 körül már ide is értünk és miután az utolsó pillanatban sikerült gyermekünket kis vitát követően, kihelyezni a járdaszélén legalább az egyik iskolatáskájával (utána persze kapjuk majd a telefonhívást 8.55-kor a következő szünetben (nagyobbaknál sms-t már az első óra alatt), hogy a tornacuccom a kocsiban maradt mit csináljak???), de most ez az a pillanat, amikor vége a reggeli gyomorgörcsnek és legalább 2 percig büntetlenül gyönyörködhetünk a gledícsiák őszi ragyogásában. (Utána úgyis ránk fognak dudálni, hogy Mi lesz már Édeske, nem látod, hogy zöld van??)
 

Édesanyám, aki dísznövény kertészként végzett valaha, amikor apám megkérdezte tőle egy-egy növényről, hogy azt hogy hívják, általában a növények latin nevével válaszolt és utána mondta csak a magyart. Mire apám rendszerint ezt válaszolta: Nem is tudtam, hogy tolmács kell ahhoz, hogy megtudjam egy francos növény nevét!
Kezdetben bevallom, apámmal értettem egyet, mi a fenének kell felvágni azzal, hogy a növény latin nevét mondogatjuk a magyar helyett? Aztán, bár én nagyságrendekkel kevesebb növénynek tudom a teljes latin nevét mint az édesanyám, rájöttem, hogy ez az  a titkos nyelv, ami a növények értő rajongóinak igenis sokkal, de sokkal többet elárul mint a magyar.  Rögtön megmondja, hogy ki kivel található rokoni viszonyban, melyik népes család tagját tisztelhetjük a növényben, rácsodálkozhatunk, hogy jé ez annak a rokona?! Szóval újabban, hogy növényekről olvasok, szeretem tudni, hogy kinek mi a latin neve, még ha nem is jegyzem meg mindegyiket. Kicsit olyan ez, mint a kisherceg: ha tudom a nevét, ismerem. Figyelek rá, érdekel, hogy mi történik vele.

A következő fát, még akkor fedeztem fel, amikor ideköltöztem és sokat jártam vásárolni a Skála alsó szintjén található Kaiser’s áruházba. (Autóval: bekanyarodik, leparkol, parkoló automatát keres, huszast ad az előtte parkoló csövesnek, hogy a többi aprópénzért megvehesse a parkoló jegyet.) Ha mindezzel megvan az ember, akkor az épületet megkerülve, szintén a beton rengeteg közepén, ízléses négyzet alakú járólapokkal kirakott kis nemistudomhogymineknevezzemben, kis négyzetnyi földbe beszorítva megláthatja az ott álló csodálatos birsalma fát. Ami először is lenyűgözött benne annak idején, hogy vajon ki lehetett, aki mindenféle egzotikus dísznövény helyett, vette a bátorságot és egy birsalmát ültetett a város közepére. Persze lehet, hogy magától telepedett be ide és vészelt át hosszú időszakot, amíg ilyen nagyra megnőtt. Sajnos nem tudom a pontos történetét, de aki látott már birsalmafát tudja, hogy talán első ránézésre nem a legcsábosabb, azonban nagyon is sok apró finom részletet fedezhetünk fel rajta, ha kellőképpen szemügyre vesszük. Szeretem például, hogy foltos a törzse, a levelei kerekek és enyhén szőrőskések, a hátoldalukon, a színükön fényes zöldek, a virágai pedig finom rózsaszínek, mintha pillangók ülnének az ágakon.

Azóta sajnos az a fa már nem él, de legnagyobb örömömre valaki egy új birsalmafát ültetett a helyére.
Egyébként hasznos növényeket ültetni közparkokba vagy utak mellé, tőlünk nyugatabbra fekvő országokban már régóta trendi dolognak számít és az utóbbi időben, ha nem is hódít, de beszerénykedett a magyar „kertészeti kultúrába” is.

A mi kis városunkban például már láthatunk gyógy-és fűszernövényeket utcai és balkon ládákba kiültetve, sőt remek növénytársításban az egyik legszebb fehérvári parkban is. Ez a park azok jutalma (vagy kiváltsága?), akik a reggelt nem az autójuk és autóstársaik meghitt közelségétől körülvéve töltik, hanem gyalogosan szelik át a belvárost és a bazilika előtt kitérőt tesznek, hogy reggeli feltöltődésképpen gyorsan átvágjanak rajta. Zsályák (Salvia officinalis) (jé rokonságban állnak az árvacsalánokkal!!) és levendulák (Lavandula angustifolia) (ráadásul ő is egy rokon!) nyílanak az egyik sarokban, árnyékkedvelő évelők a másikban.

Van még ezen felül egy másik titkos kis meglepetés is a belvárosban, de nem a főutcán, viszont annak a közelében annyit elárulok! Fedezze fel mindenki maga, aki gyönyörködni szeretne benne!!

Ja és járjon vagy  üldögéljen az autójában nyitott szemmel és csodálkozzon rá egy-egy fára, virágra vagy jól sikerült park részletre mert érdemes:)))
 

Szerencsére az utóbbi években nálunk is egyre nagyobb és nagyobb a kultusza „a legyen saját valami ehetőm” mozgalomnak. Biztosan köszönhető ez Jamie-nek és Hugh-nak a Spektrum TV-ből, a rengeteg kertészeti könyvnek, honlapnak és a nyitott szemű külföldre utazóknak. És szerencsére a trendet követi a kínálat is, egyre több ehető, ámde dísznövényként is ültethető növényt, fűszert és zöldséget találunk, megtörve a palántások paradicsom-paprika-uborka-dinnye-namegegykiszeller kínálatát.

Aki teheti, menjen el június első hétvégéjén Fehérvárcsurgóra, a 8. kastély kert kiállításra és vásárra ( http://www.programturizmus.hu/tdestination-europai-disznoveny-kertmuveszeti-napok-nemzetkozi-kiallitas-vasar-karolyi-kastely-fehervarcsurgo.html ), mert ez az a hely, ahol a külföldi kertészek (franciák és olaszok) trendi zöldségnövény kínálatát is megcsodálhatjuk, nem beszélve néhány merész magyarról, akik üde színfoltot jelentenek kínálatukkal a szokásos: muskátlitól a leanderen át a bougainvillea-ig tartó őrületben.

Mondanom sem kell, hogy a „szépéshasznos” kert egyáltalán nem mai találmány. Egyre több középkori kolostor kertet újítanak fel eredeti állapotukat rekonstruálva, ahol remek példákat láthatunk arra, hogy a szerzetesek is szerették a szépet, de ugyanakkor hasznos dolgokat (gyógyszereket, fűszereket, zöldségeket, ne adj isten bort is?!) akartak produkálni közösségük számára. Ha ilyen élményre vágyunk menjünk el Majkra vagy Pannonhalmára vagy nézzük meg Visegrádon Mátyás király reneszánsz kertjének felújított változatát vagy az egyik modern, urbánus változatot a Millenárison.
 

A tradicionális brit konyhakert is legendás, amivel ha az ember olyan szerencsés, hogy az életben is találkozhat, nos ez a szerelem egy életre szól:)

Mikor másodszor jártam Dublinban és az első alkalommal túl estem a kötelező Guiness sörfőzde-Trinity college-néhány múzeum-Jamison whiskygyár keretes szerkezetbe foglalt, guided drink as mutch alcohol as possible (igyál annyit amennyit csak tudsz) körön, szilárdan tudtam, hogy a botanikus kertbe fogok ellátogatni.

És nem csalódtam! Az egész botanikus kert gyönyörű, minden porcikáján érezhető a több mint száz év kertészkedés brit tapasztalata, de amikor az ember belép a konyhakertbe, úgy érzi, hogy ez maga a paradicsom. Az érzés ahhoz hasonló, mint amikor a gyerek a karácsonyfa alatt ajándéktól ajándékig szaladgál és azt sem tudja, mit vegyen először szemügyre. Van zöldséges és fűszerkert, jé van szegélyágy is, és magasított ágyás is és vannak ehető dísznövények! Van üvegház, ami a mi számunkra egy kicsit vicces, mert itt az olyan mediterrán növények vidáman áttelelnek, és hatalmasra nőnek mint az articsóka és a rozmaring, ugyanakkor a szőlő és a barack az a növény, ami kedvéért az angolok a konyhakertbe az üvegházat építették:)),

de nagy volt a büszkeség, ha a házigazda saját csemegeszőlőt vagy barackot produkálhatott ezen az éghajlaton.

Aztán vannak még méhkasok, méhlegelő, van komposztáló, ivókút a madaraknak, és zöldségek, virágok és megint zöldségek és zöldségesvirágok mindenhol!!!

Az egész konyhakert olyan, mint egy gyönyörűen megszerkesztett műtárgy, és mégis egy élő, hasznot hajtó, folyamatos élvezetet biztosító egész.

Nemcsak azért szeretek kerteket nézegetni, mert szépek, hanem azért is, mert egyrészt az embert elégedettséggel tölti el, hogy élőben is megtapasztalhatja: amit a könyvekben lát, LÉTEZIK! Ha másoknak is sikerül, sikerülnie kell nekem is, tehát érdemes küzdeni érte!!!

A másik, hogy rengeteg apró ötletet leshetünk el, amiket otthon is kipróbálhatunk. Az első mindjárt a magasított ágyás, kimondottan derékfájósoknak! Nem kell hajolgatnunk, ha megmagasítjuk az ágyásokat és úgy ültetjük be őket. Figyelem, fontos, hogy az ágyások ne legyenek túl szélesek, mert a növények ültetésekor és ápolásakor át kell érnünk az egyik oldalától a másikig. Vagy ha körbejárható, akkor is olyan széleset készítsünk, aminek mindegyik oldalától beérünk az ágyás közepéig!

Remek tippet láthatunk arra vonatkozóan, hogyan számolhatunk le az ádáz csigatámadásokkal, ráadásul úgy, hogy az még jól is nézzen ki, elegáns kavicsfolyamokat mintázva a megvédendő növények vagy kertrészek körül, amin aztán a legelvetemültebb csiga sem juthat keresztül. Ha pedig a növény megnő és levelével eltakarja az egészet, már csak mi tudjuk, hogy milyen ravasz csigacsapdákat rejteget a mi kis kertünk:) Ősszel bekapáljuk a kavicsokat, lazítják a talajt, és tavasszal újra felvesszük a küzdelmet ellenük.

Gyönyörködhetünk a geometrikus ágyásformák szeszélyes rendszerében, amiket különböző anyagokkal választanak el egymástól az ügyes brit kertészek, sövénnyel, téglaszegéllyel, kisebb és nagyobb utacskákkal. Ugyanakkor madártávlatból az egész kert olyan mint egy gyönyörűen megszerkesztett szőnyegminta. (Igazából pont fordítva volt eredetileg: a szőnyeg copy-zta le a kertet és nem fordítva:)

A valamirevaló angol konyhakertekben megjelennek a gyümölcsfák is, hiszen ezek is szerves részei az egésznek: virágzáskor élelem a méheknek, a termés élelem az embernek és nem utolsósorban árnyék és védelem az erős széltől a gyengébb növényeknek. A túl sok árnyék azonban káros lenne, ezért ezekben a kertekben a gyümölcsfákat kordonosra nevelik, ami azt jelenti, hogy amolyan sövénykéket alkotnak az ágyások mellett vagy a kert falának támaszkodva. Jobban éri őket a napfény, intenzívebben teremnek, igaz ugyan hogy így rövidebb ideig élnek.

Végezetül az utolsó nagy (legislegnagyobb;)  kedvencem, hogy ebben a konyhakertben elmosódnak a határok zöldségek és virágok között, hiszen a zöldség is virágzik és a virág is ehető, emellett ha értő módon ültetik őket össze akkor nem csak szépen mutatnak, hanem támogatják is egymást a fejlődésükben, kölcsönösen távoltartva a kártevőket egymástól. Ami még megfontolandó, hogy minden konyhakertben találhatók padok is, ahol az elégedett kertész elüldögélhet és jóleső megelégedettséggel csodálhatja remekművét:)))