A minap szerintem a maga nemében egyedülálló felfedezést tettem, amiről aztán joggal gondoltam, hogy azonnal meg kell osztanom a legjobb barátnőmmel. A felfedezés lényege, hogy A TYÚKOK MEG TUDNAK ŐSZÜLNI!!! De tényleg! Méghozzá a megfigyelésem szerint az arcukon, tudományosan pontosítva a kis részen a szemük és a füllebenyük között.
A megfigyelés jellege és eredménye abból adódhat, hogy én nem vágok le tyúkot. Miért nem? Nincs különösebb oka, valószínűleg szeretetből és tiszteletből nem. Nem azért, mert nem eszem húst vagy mert nem tudnám megcsinálni. Egyszerűen sosem gondolom azt, hogy most aztán már elérkezett a pillanat, hogy az évekig etetett és gondozott állatot le kellene vágnom. Így aztán élnek, boldogan.
De visszakanyarodva az eredeti történethez, a barátnőm erre a biológiai ismereteket jelentősen előremozdító, fantasztikus felfedezésemre , egészen furcsa módon reagált:
"Orrrrrsika!"-mondta, pontosan 28szor pörgetve meg az r betűt, "Orrrrsika! Te leszel egész Közép- és Kelet-Európa egyetlen gazdaasszonya, akinek a tyúkjai végelgyengülésben pusztulnak majd el. A tied nem is baromfi udvar lesz, hanem egy tyúknyugdíjas otthon, TB által nem támogatott."
Tény és való, hogy a tyúkjaim között mostanra már komoly generációs szakadék tátonghat, vannak a legelső generációs 4-5 évesek (itáliaiak és wyandotte-ok) , aztán sorra jönnek a többiek: 1 db rhode island-i, gyönyörű mély vörös, néhány meghatározhatatlan fajtájú vörös és fehér balkézről való, majd a sorban a legutolsók a legújabb szerzemények: az egy éves kajla, fehér túlméretezett, 46 és feles lábú, ámde rendkívül jó indulatú orpington, a két baranyai és a négy gyöngytyúk. Egyelőre ennyi a sokgenerációs tyúkparadicsom:)))