Most, hogy itt az ősz és visszatekintek egy kicsit az első évemre Guttamásiban, a kertes sikerek mellett talán a legjobban azt szeretem, hogy igazán értékes barátságokat köthettem, emberekkel és állatokkal. Remek szomszédaim vannak. Bárhányszor találkozunk, kedvesen üdvözölnek, beszélgetünk egy kicsit, ráadásul a dughagymától a mosolygós őszibarackig, a lestyántőtől a sütőtökig és a saját szedésű gombáig, folyamatosan figyelmességekkel halmoztak el, tavasztól-őszig.
Akikkel még lassanként megismerkedtem, azok környék háziállatai: macskák és kutyák vegyesen. Mindig sejtettem, hogy nem vagyok tipikusan macskás vagy kutyás természet, bármilyen állatot szeretek: kutyát, macskát, tyúkokat, madarakat és rovarokat, de pillanatok alatt ráhangolható lennék minimalacra, bárányra, lógó fülű kecskére és belga óriás nyúlra ;) is.
Szóval először egy szürke cica érkezett, kezdetben visszafogottan, mint aki csak éppen arra járt és benézett egy kicsit. Sosem volt saját macskám, akiket eddig ismerősöknél láttam, azok nem voltak különösebben kedvesek. De ez a cica egy született jótermészet, egy szerethető kedveske. Lelkesen üdvözöl most már, amint megjelenek, finoman hízeleg, majd visszafogott, de kitartó nyávogással emlékeztet rá, hogy az üdvözlésen felül miért is érkezett.
De ez egy őszinte barátság és a kedvességért cserébe az alkalmankénti egy doboz cicakaja igazán semmiség. Ha arra jár, akkor a házigazda teljes öntudatával védi az udvart az időnként szintén bekukkantó, állandó lakhelyét tekintve a falu végén lakó border collie-tól, aki szintén csak egy kis simogatásra jönne, már ha a szürke cicus ezt engedélyezné. Így aztán a szabály egyszerű: a collie csak akkor simogatható, ha a szürke cica házon kívül tartózkodik éppen. Az önzetlen barátságának másik jele, hogy mezei pockok és egerek egész hadával halmoz el, amiket személyesen ő maga szerez be nekem a kertem különböző pontjain. Szerencsémre nem sértődős, mert egy rövid dicséretet követően aztán hajlandó visszavételezni és elfogyasztani az ajándékait.
Már kora tavasszal feltűnt egy másik macska is a környéken, főleg mert egyáltalán nem illett ebbe a falusi környezetbe: nagy volt, távolságtartó, mogorva és gyanakvó, csoki és halvány fahéj bundájú, égszínkék szemű , fajtiszta sziámi macska. Először próbáltam nem tudomást venni róla, ha átszaladt az udvaron és ő is úgy tett mintha nem érdekelném, meg voltam győződve arról, hogy valaki oda nem illő házicicája, aki néha napján kidugja az orrát a szobából a természetbe. Hosszú hónapokig ment ez így, lassanként rájöttem, hogy ő egy valaha jobb napokat látott, de mostanra már gazdátlanná vált cica, aki keménynek mutatja magát, de lehet, hogy mégsem egészen az. És hirtelen megsajnáltam és ő ezt megérezte szerintem. Lassabban futott már át az udvaron, megállt tisztes távolságban tőlem és összegömbölyödve üldögélt a napon, amíg én dolgoztam a kertben. Aztán már azt is bevárta, ha elmentem mellette, nem futott el, lassan, de még mindig menekülésre készen követett.
Érdekes módon, bár jóval nagyobb mint a szürke cica, valahogy mégis tiszteletben tartotta, hogy én a szürkét etetem és csak akkor kukkantott bele a tányérba, ha a szürke cicus nagy ritkán meghagyott egy-két falatot.
Lassan tisztelni kezdtem ezt a macskát. Nem lehetett egyszerű neki, kényeztetett házi kedvencből hirtelen utca macskává lenni. Fényes bundájú, gömbölyded alkatú jószágból aránytalanul nagyfejű lesoványodott testű kóbor macskává válni. Így aztán etetni kezdtem őt is, biztos jól esik neki egy kis gondoskodás, ha nem is leszek az igazi gazdája, de érezze, hogy azért neki is örül valaki.
Azóta ketten jönnek, amint meglátnak vagy meghallják, hogy megérkeztem. Különös macska-radarjaik vannak: futva jön a kis szürke és hamarosan Csokifej is megérkezik. Mégcsak szép hangja sincs, pedig a természetéhez mérten kedvesen próbál rá emlékeztetni, hogy ideje lenne már enni valamit.
Éppen ma tudtam meg, hogy Csokifej egy idős néni macskája volt, aki nemsokkal az érkezésem előtt halt meg. A háza azóta üres.